Baltimore-i Értesítő, 1978 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1978-02-01 / 2. szám
2. oldal értesítő 1978. február hó ahoffy 5 látta és. persze úgy, ahogy az a rendszer urainak meefelel. Ugyanakkor azonban ravaszul úgy is, hogy mindenki megkapja a magáét: ide is tesz egy gesztust, oda is, ide is szúr egyet, oda is, de főleg öntudattól duzzadó mellel nyugtázza a Korona visszaérkezését. Valahogy úgy, mintha ez az ő érdeme is lenne. Keserű szájízzel olvassa az ember e terjengős és helyenként érzelgősre hangolt sorokat és önkénytelentil arra gondolt: Istenem, milyen szomorú korszakot is él ma a magyar nép, hogy ilyen öt rendszert kiszolgált gerinctelen boldizsárivánok pöfeszkednek a parlamenti fogadásokon és a rendszer élvonalbeli tollforgatőiként ilyenek Írhatnak vezető riportot nemzeti és vallási ereklyénkről. Az embernek Talleyrand hírhedt rendőrminisztere, Fouchee jut az eszébe, aki legalább olyan sokszor váltotta köpönyegét — egyszer royalista ként, egyszer meg a forradalom híveként tűnve fel a politikai porondon, hogy végül kiszolgálja még Napóleont is - mint Boldizsár és hasonszőrű társai, akik közül jaj de sokan is szorongtak ott azon a parlamenti ünnepségen! Jellemtelen figurák, kisstílű fiók-foucheok, az otthoni felső tízezerből és az amerikai magyarok közül is, akik törték magukat egy jegyért, hogy elmondhassák, tanúi voltak a Korona átadásának. De ezen ma már kár keseregni: a Korona sorsa eldőlt, eldöntötték azt rajtunk kívülálló s nálunknál hatalmasabb erők, melyekkel szemben — akármilyen egységes erőt is mutattunk ezúttal - tehetetlenek voltunk. Ma már azzal sem érünk sokat, ha a bűnbakokat keressük, ha a felelősökre ujjal mutatunk, mert azzal már nemtudjuk raegnemtörténtté tenni a Korona kiszolgáltatását és vissza sem tudjuk hozni nemzeti ereklyénket. De egyetlen szomorú tanulságot azért mégis meg kell jegyeznünk: hiába fogott össze egy emberként az egész emigráció és hiába álltak ügyünk mellé befolyásos amerikai politikusok is, egy támogatást nagyon, de nagyon nélkülöztünk, mert ha azt megkapjuk, talán-talán máskép alakulnak az események. A katolikus egyházra gondolok, mely érdektelen kívülállóként szemlélte az eseményeket: nemcsak hogy Róma nem hallatta szavát, de nem nyilvánított véleményt az épp azokban a napokban ülésező amerikai püspökkari konferencia sem. Hiába küzdöttek az amerikai masprarság papjai erejük megfeszítésével a Koronáért, egymagukban, támogatás nélkül ők sem mentek semmire. A Szent Koronát ezer évvel ezelőtt YI. Pál pápa elődje adta István királynak s ha a Yatikán most szót emel a Korona érdekében, azon senki nem ütközött volna meg. Carter viszont esetleg nagyonis fontolóra vette volna lépése következményeit. Sajnos nem igy történt: a Pápa hallgatott és - akárcsak Eisenhower elnök 1956. őszén — 5 is szabad folyást engedett az eseményeknek. És sajnos sok jel vall arra, hogy a Pápa még egyengette is a Korona útját és Kádár vatikáni látogatásakor már megállapodtak e kérdésben: a katolikus egyház feje a kommunista diktatúra vezetőjével. Megint egy analógia: Eisenhower is tulment azon, hogy csak egyszerűen hátat fordítson az eseményeknek: közvetítők utján megüzente Hruscsovnak, hogy érdektelen a magyarországi fejleményekkel szemben. VI. Pál oápa is — állítólag - üzenetet küldött Carter. nek: nincs kifogása a Korona kiszolgáltatása ellen. Szomorú, tragikus világ! Most, hogy a Korona már Magyarországon van kiállítva - a WASHINGTON POST február 1-i számában jelent meg erről egy nyúlfarknyi Reuter hir: a Korona és a koronázási ékszerek hármas vastag üvegfal mögött végleges helyükre kerültek a budapesti Nemzeti Múzeumban, a hol mindenki megnézheti azokat - inkább arra kell kémünk a Jóistent, Aki ha akarja, a rosszat is jóra tudja fordítani, hogy engedje hatni a Korona csodatevő erejét, ami már any- nyiszor érvényesült ezeréves történelmünk során. Bizzunk abban és imádkozzunk azért, hogy a Korona jelenléte megfogja a mai magyar ifjúság lelkét és indítson el abban egy olyan folyamatot, mely a nemzeti öntudat renaissance- , ához vezethet. 19^5. óta generációk sora nőtt fel Magyarországon, anélkül, hogy szent nemzeti ereklyénkről, független államiságunk szimbólumáról egyáltalán hallott volna. Most a Korona ott van köztük, bármikor láthatják azt a Nemzeti Múzeumban és lehetetlen, hogy az a misztikus erő, ami ebből az ereklyéből árad, ne legyen hatással rájuk. S ez talán arra fogja ösztönözni ifjúságunkat, hogy tanulmányozza a Szent Korona történetét és jelentőségét. Ami talán gondolkodásra készteti a magyarság európaiságáról, keresztény múltjáról es rádöbbenti: hazánk ezeréven át Nyugathoz tartozott és a keleti kultúrkörhöz semmi köze. És ha Isten csodát akar tenni, ettől már csak egy lépés, hogy széles tömegekben felébred a keresztény és magyar nemzeti öntudat a Szent Korona misztikus sugárzása nyomán és hozzájárul ahhoz, hogy a magyarság fokozza elnyomóival szemben a belső lelki ellenállást, mely az egyedüli reményt jelenti a nemzet túlélésének. Azonban mindez csak feltételezés, csupán bizakodás. És nem változtat azon a véleményünkön, hogy a Szent Korona hazaküldése Kádárék- nak a jelenlegi körülmények között elhamarkodott, kellően át nem gondolt és hibás lépés volt. Meggyőződésünk, hogy ezt a történelem is igazolni fogja. Egyébként változatlanul ezt vallja az amerikai politikusok egy jelentős része is és a jelek szerint a Korona ügy által vert hullámok még egyáltalán nem csillapodtak le. Azóta ugyanis kétségtelenül bebizonyosodott, hogy a Koronáért folyó kéthónapos küzdelem utolsó napjaiban a Carter adminisztráció - s főleg a State Department - megengedhetetlen nyomást gyakorolt az ügyben illetékes bíróságokra és ezzel még nyilvánvalóbbá tette az egész akció alkotmányellenességét. Mert Dole szenátor és társai azt állítják, hogy a Korona kiszolgáltatásával Carter megsértette az alkotmányt és ha ezt sikerül bebi- zonyitaniok, ez egy újabb Watergate botrányra vezethet, amibe Carter könnyen belebukhat. Minderre csupán szépségflastrom egyesek azon optimista találgatása, hogy a Korona hazaadása, amit Carter gesztusnak szánt Magyar- ország felé, egy uj amerikai külpolitikai koncepció kezdetét jelenti mely a középeurópai térségben az eddiginél fontosabb szerepet juttatna hazánknak. Ezek a derülátók azt állít ják: a demokrata kormányzat végre szakítani akar az eddigi kizárólagosan román és lengyel orientációjú külpolitikával és a Kárpát medencében egymagában álló magyarságra támaszkodva azokban a hosszúlejáratú tervekben, amelyek a csatlósországok lassú eltávolítását célozzák Moszkvától. Hogy ez igy lesz e, azt csak a jövő fogja megmutatni, mint ahogy a jövő dönti
