Baltimore-i Értesítő, 1977 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1977-03-01 / 3. szám

Väfccin* háb Ören ismerősöm Eisen.' ladtlmn, Burgen- lanö fővárosában nemrég itthagyta az árnvékvilágol, miután több mint nyolcvan esztendeig élt benne, tegyük még hozzá, hogy elég jól. Egy közős osztrák-magyar vállalat igazgatója volt, az utóbbi időkben már nyugdíjas pozícióban, ami azonban nem azt jelentette, hogy szellemét-humorát, egészséges magyar gondolkodásmódját tekintve is nyugdíjas lett; igenis elevenen működött továbbra és mindenre megtalálta nyomban a szentenciát, jobban mint bár­melyik fiatal. Egyike volt azoknak: a „nagy öregeknek", akik egyre ritkábbak lesznek, kipusztulnak anélkül, hogy támadnának helyükbe újabbak. Persze, mondhatná valaki, hogy a mostani fiatalokból is öregek lesznek egyszer — ami igaz is, de az már, hogy ugyanolyan bölcsek is lesznek majd, mint azok, akik most nyolcvanon felül itthagynak bennünket...? ülttől is lennének bölesebbek? Nem a kor leszi bülcsebbé, okosabbá az embert, hanem élete, sorsának fordulatai, népének múltja, amelyet megbecsült, olvasmányai és vele egykorú társainak bölcsessége, amelyet senki se restellt a másiktól eltanulni és a magáéval megtoldani. Na és persze a tradíció is hozzájárult ahoz, hogy a most búcsúzó öregek többet tudtak a világról, mint a nyomukba lépők. Vajon lesz-e hamarosan még egy olyan bölcs öregünk, mint Illyés Gyula? Tessék elolvasni „Kháron ladikján“ című nemrég megjeleni könyvét az öregedés művészeté­ről, vajon képes lesz e még valaki ilyen lélegzetelállítóan érdekes, okos, népi okosságok sorával megspékelt könyvet létrehozni magyarul? Ahány oldal belőle, annyi tanítás arról, hogyan kell okosan kilépni az életből, méltósággal távozni és nem hozni kínos helyzetbe se a családot, se a rokonságot, de még a távolabbiakat sem, arra kényszerítve őket, hogy ötven kilo­méterről elszekerezzenek a temetésre és ott még a tisztesség kedvéért néhány könny­cseppet is kisajtoljanak magukból. A fentebb említett öreg ismerősöm — igazi magyar volt, szíwel-lélekkel, nem a bokacsapkodó, kérlekalássan magyarok közül való magyar, megszámlálhatlan bölcsesség mondója — néhány hét óta künn nyugszik a kismartoni temetőben, de lelke még mindig itt kering egykori ismerősei, barátai között. Egyre-másra elevenítik fel mondásait, amelyek mind ragyogó mintái a magyar népi bölcsességnek. Talán majd egyszer akad valaki, aki csokorba köti őket, megérdemlik ezek a jóizü mondások a fennmaradást, a magam részéről csak egyet szeretnék átadni az olvasóközönség­nek, mert mai problémát is érint öreg barátom nem nagypn örült, ha a második generáció már nem akart tudni eredetéről és nem vallotta magyarnak magát. E teldntetben nem tett kivételt tulajdon fiával sem. Aki pedig jól beszéli apja-anyja nyelvét, de minthogy már Ausztriában született — Magyarország nyugati részének elcsaíolása után — ter­mészetesen osztrák állampolgár és erre egy kicsit büszke is. Egy ünnepi alkalommal a fehér asztal mellett osztrák hivatalos személyek öreg barátunkat dicsérték és megállapították róla, hogy igazi, azaz „echt magyar“ és hozzátették, hogy bezzeg a fiú, minthogy Burgenlandban született, osztrák és mege­légedéssel tették hozzá, hogy mégpedig jó, loyalis osztrák. Az ebédnél az öregnek nem lehetett többé szavát venni, csak vasviliapillantáso- kat vetett az asztal végére, ahol fia üldögélt osztrák barátai körében és élvezte a személyének kijáró elismerést. Hazafelé menet az öregúr így szólt fiához: — Elmondok neked egy rövidke történe­tet. A gazda egy hasas tehenet hajt az országúton. Közben vihar kerekedik, dörög az ég csapkodnak a villámok és a gazda tehenestől bemenekül az út szélén álló lóistállóba. A nagy ijedelemre a tehén megellik... Mit gondolsz, édes fiam, borjút ellett-e vagy csikót? ... Megszívlelhetik ezt a tanítást mindazok a magyar gyerekek, akik idegenben szület­tek — egy másik nagy vihar után — és gyakran vonakodva beszélik a magyar nyelvet, sőt nem egyszer megatagadják származásukat, ha úgy kívánja érdekük. Jó volna, ha észbe vésnék öreg barátunk kis meséjét, amely józan paraszti logikával szolgálja a magyar emigráció fájó ügyét, a megmaradás, a lét-nemlét kérdését (k. er.) President Carter's choice of Adm, Stanfield Turner, previously commander of NATO’s naval headquarters at Naples, to head the CIA brings to that sensitive post a distinguished officer who knows NATO from top to bottom. The prize — and priceless — informa­tion needed by any nation is: What are the enemy’s intentions and capabilities? This requires continuous tapping into the enemy's top-secret circles of decision — penetration at the highest policy level. And Adm. Turner knows that NATO is a sieve. At the NATO headquarters in Evere, Belgium, just south of Brussels, the 13 NATO countries’ ambassadors sit side by side with our U.S. ambassador to NATO. They sit with ali their staffs, with a top- level A.merican military mission and with NATO's military hierarchy. Practically everyhing the United States does in Europe or intends to do — our decisions and indecisions alike, diplo­matic and military — requires that we in­form NATO. The United States simply cannot avoid this. Usually America's future actions depend on the NATO countries’ coopera­tion. And obtaining NATO agreements is not easy, as Adm. Turner well realizes. What the British may approve the Danes may reject. Accordingly, America lays its cards on the table at Evere. The highest inten­tions and immediate capabilities of the United States, highly classified, go in se­cret from President Carter and Secretary of State Cyrus Vance to Evere. But there the secrets collapse. Each NATO ambassador refers the se­cret information and calculations to his own capital. He forwards it to his own cabinet, ordinarily to a defense commit­tee or staff, and frequently to warring parliamentary factions within his coun­try, as exist so heatedly in Portugal, West Germany, etc. A total of at least 600 diplomats, politi­cians affd soldiers receive the secret information. This gives the Kremlin an open door to NATO's secrets once these reach cer­tain defense and parliamentary commit- tees abroad. The U.S.S.R. has a ringside seat. In our vulnerability, the United States is like a man on a tiger. We cannot stop it, we cannot steer it and we cannot get off it. Soviet Communist Party leader Leon­id 1. Brezhnev knows President Carter's intentions before many in our own Wash­ington government know them. The So­viet General Staff knows precisely the number and location of every atom bomb site NATO has in Europe. It knows NA­TO's communications set-up. This is se­cret, and of great importance. In any emergency, the enemy first knocks out communications. The Soviet General Staff know's how many troops, planes and vessels NATO can muster at full strength, and even the names and missions of the NATO com-- manders. It knows NATO’s logistic tables, and the actual order of battle NATO would employ if the chips are down. Adm. Turner certainly knows that at least 25,000 undercover Communist agents besiege West Germany, nearly 12,000 in West Berlin alone. Gunther Guillaume was an assistant and intimate of former West German Chancellor Willy Brandt. Both Guillaume and his wife, Crystal, were arrested.: Guillaume was shown to be an East Ger­man army officer working for the Soviet KGB and reporting to the Kremlin. Brandt was forced to resign. Adm. Turner certainly knows about West German Rear Adm. Hermann Luedke, who took his life with a hunting rifle in the Eifel Mountains. A search of the admiral's Bonn residence uncover; i nine secret NATO documents on hidden microfilms. This promptly resulted in ie suicides of five other NATO spies. NATO spy Heinze Fell operated for 11 years before being arrested. He delive, ed to the Soviets 15,000 intelligence phot- graphs and 300 rolls of secret films. NATO’s top-secret security clearance is COSMIC — an acronym for Coordina­tion of Security Measures in the Interna­tional Command. A Turk named Nahit Imre, a NATO financial expert, held COSMIC clearance. Imre was arrested in Istanbul, Turkey, relaying - classified NATO military secrets to two Soviet agents, a Rumanian and Yugoslav. These included 20 NATO codes were changed and NATO communications were put in turmoil. Adm. Turner’s deep knowledge of NATO is a warning to him — and to the United States. The 3-year-old asked his mother what the neighbors were going to name their brand-new baby girl. The mother replied she thought they were going to name the infant after her grandmother. The youngster looked puzzled, then asked, ‘ You mean they're going to call that little bitty baby 'Grandma'?" 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom