Szocialista Nevelés, 1989. november-december - Nevelés, 1990. január-június (35. évfolyam, 3-10. szám)
1989-12-01 / 4. szám - Lendvay Tibor: Megoldást a patthelyzetre / Vitázni pedig kell
рок kevés újat felmutató összejövetelei — kissé ironikus megfogalmazással — gyakran tűnnek önmagukért való, semmire sem kötelező, súlytalan, az időben szinte nyomtalanul elsüllyedő (hacsak a jegyzőkönyvet nem számítjuk nyomnak) szakmai jellegű teadélutánnak, ahol a mércét nem egy jól érzékelhető, objektív követelményrendszer, hanem X vagy Y felkészültsége vagy felkészületlensége jelenti. A tan. tárgybizottságok működése is jórészt formális. Több éven keresztül voltam ТВ-vezető, így a gyakorlatban tapasztalhatam, hogy а ТВ szerepe, tevékenysége, jogköre egy erős fallal körülvett szűk területre korlátozódik. Tömören azt mondhatnám: joga van arra, hogy kötelességeit teljesítse. А ТВ elsőrendű feladata, hogy a szokásos felmérések, versenyek, statisztikai kimutatások elkészítése mellett tartalmas jegyzőkönyvet készítsen. Olykor, különböző fórumokon, bizonyára nyugtatásképpen elhangzik az a kijelentés, hogy az anyanyelvi nevelés nem csupán a magyar szakos pedagógus feladata. A gyakorlatban ennek a szándéknak azonban nem érezni a súlyát. Foglalkozik ezzel valamilyen koncepció? Ki figyel arra, hogy a gyakran nem magyar oktatási nyelvű főiskolán, egyetemen végzett kollégák bármilyen fokon nyelvi képzésben részesüljenek? A TANKÖNYVEKRŐL ÉS A TANTERVRŐL Két-három évvel ezelőtt a Kazinczy Napokon egy magyarországi szakember — áttanulmányozva alapiskolai nyelvtankönyveinket — arra a megállapításra jutott, hogy korszerűek, s még a magyarországiakkal való öszehasonlításban is megállják a helyüket. Egy elméleti szakember szempontjai azonban nem mindenben egyeznek meg a gyakorló pedagóguséival. Bármilyen tökéletesnek is tűnik egy tankönyv lapozgatva, olvasgatva, aki 10—15 évig dolgozik vele, mindenkinél pontosabban megállapíthatja használhatóságát A 7. osztályos nyelvtankönyv véleményem szerint is hagy maga után kívánnivalót. Először is kicsit „szürkére“ sikerült, mintha készítői eleve lemondtak volna arról, hogy vonzó külsejével érdekessé tegyék az amúgy is elvont tananyagot. A könnyedség, játékosság a tankönyv nyelvezetéből is hiányzik. Kevés az ötlet, a leleményesség az ábrákban, a szövegek elhelyezésében. Érzékelhetőbben kellene az egy-egy tanítási órán feldolgozandó anyagot elkülöníteni egymástól, és legalább a Jegyezzük meg! szabályait vastag betűs szedéssel kellene kiemelni. Hasonló kifogásaim van. nak a fogalmazási ismeretek beosztásával kapcsolatban is. Az egyes fejezetek felépítése nem minden esetben felel meg a tanítási órák tervezésének. Ezek az észrevételek természetesen egy gyakorló pedagógus szemléletét tükrözik, aki a lényegtelennek tetsző, de a tanulást segítendő nüanszokat is érzékeli. A 7. osztály irodalmi nevelés tankönyvében már több szín található. Képek, illusztrációk, jobb minőségű papíron jobban olvasható szöveg. Azt hiszem, ma már minden szakember egyetért abban, hogy a kész irodalomtörténeti megállapítások, sablonos életrajzok helyett az irodalmi művek elemzése a fontos a tanítási órákon. Csak ismételni tudom, amit gyakran hallani, de amire a tanterv zsúfoltsága miatt nincs elég lehetőség: egy élményt nyújtó, közös verselemzés (novella- vagy regényelemzés) mélyebb tudást adhat, mint a versek, szemelvények szokványos feldolgozása. Általánosságban tehát egyetértek azzal, hogy a „rohanás“ helyett a lassúbb, megfontolt haladás a helyesebb. Különösen fontos az alapművek részletes elmzése, hogy a tanulók elsajátíthas-99
