Szocialista Nevelés, 1989. november-december - Nevelés, 1990. január-június (35. évfolyam, 3-10. szám)

1989-12-01 / 4. szám - Lendvay Tibor: Megoldást a patthelyzetre / Vitázni pedig kell

pontosan artikulált, valódi gondokat felszínre hozó véleményeket — jóképp azért, mert ezekben saját (esetleg erejét meghaladó] feladatait látja;

—- az érvényesülés útja az előtt áll nyitva, aki nem lóg ki a sorból, és kellő időben bólogat;

— az alkotómunka és a szakmai tudás megbecsülésének hiánya.

A felsorolás tovább folytatható. Még annyit fűznék hozzá: a kialakult állapothoz még az is hozzájárulhatott, hogy a jelenlegi gyakorlatban nem elsőrendű követelmény a pedagógussal szemben, hogy autonóm személyiség legyen. Olyan személyiség, aki véleményét, nézeteit vitákban alakítja ki, többek között azért, hogy vitakészség, re, érvekre tegyen szert, és hogy a váratlan helyzetekben is (pl. az oktatónevelő folyamat során] meg tudja védeni véleményét és tekintélyét.

Nagy Adorján szavaival élve patthelyzet alakult ki. A meglevő gondokat a gyakorló pedagógusok közreműködése nélkül nem lehet megoldani. Az irányító szervek ugyan szeretnének ebből az „állóvízből“ kilábalni, megértőbb arcot mutatnak, mint eddig, de az érintettek, korábbi tapasztalataik birtokában, óvatosak. A kiút ebből a helyzetből — ahogy az átépítés irányvonala is mutatja — csak a jelenlegi struktúra megváltoztatása, demokratizálása lehet.

Vagyis először az alkotómunkához szükséges nyugodt, demokratikus légkört kellene megteremteni. Olyan légkört, melyben természetesnek számít, sőt követelmény a tapasztalatok és az információk akadálytalan áramlása mindkét irányba, tehát lefelé is, felfelé is. S vitákra is szükség lenne. Igazi, pezsgő vitákra, nem olyanokra, melyeknek konzekvenciáit előre megsúgja valaki. Talán akkor a szakemberek széles rétegeit is meg lehetne szólaltatni. Egyelőre azt tapasztalom, hogy legnépesebb értelmiségi rétegünk — a szlovákiai magyar pedagógusok

— néhány tucat aktív képviselőjét leszámítva, nem hallat magáról.

AZ ANYANYELVI OKTATÁSRÓL

Mielőtt rátérnék a Nagy Adorján által felvetett konkrét javaslatokra, élve a lehetőséggel, szólok az anyanyelvi oktatást érintő más fontos kérdésről is. Közismert, hogy az anyanyelvi oktatásnak minden valamirevaló iskolarendszerben kiemelt helye van. A miénkben is. A meghirdetett elvek, hangzatos kinyilatkoztatások leg. alábbis erről tanúskodnak. De találkozunk ellentmondásokkal is. Vegyük például a segédeszközöket. Miért van az, hogy a legutóbb kidolgozott (tehát minden bizonnyal a legkorszerűbb] tantervek, tankönyvek mellé a magyar szakos pedagógusok nem kaptak meg minden szükséges segédeszközt? Nem készültek munkafüzetek, szöveggyűjtemények, hanglemezek, magnófelvételek (videofelvételekről nem is szólva], melyek a tananyaghoz szervesen illeszkedtek volna, úgy, mint más tantárgyak esetében. Az anyanyelvet oktató lelkiismeretes pedagógus tehát, míg kollégái garmadával kapják a nem ritkán kihasználatlan segédeszközöket, miután végzett a soha el nem fogyó felmérések, dolgozatok vagy tollbamondások javításával, kénytelen sajátkezűleg és saját pénzéből segédeszközöket készíteni. Azért említem, hogy saját pénzéből, mert míg a tanulók mindent ingyen kapnak, a pedagógusoknak még munkaeszköz gyanánt sem jár füzet vagy íróeszköz.

Aztán itt van a módszertan kérdése. Talán nem tűnik a valóságtól elrugaszkodott kijelentésnek az a megállapítás, hogy a módszertan már a főiskolai felkészítés időszakában is rangon aluli szerepet kap. Ha valahol szükség lenne előrelépésre, akkor ez az a terület. (Akár a magyarországi tapasztalatok intenzívebb figyelembevételével is.) A járási módszertani na.

98