Szocialista Nevelés, 1989. november-december - Nevelés, 1990. január-június (35. évfolyam, 3-10. szám)

1989-11-01 / 3. szám - Nagy Adorján: Gondolatok egy kérdőív kapcsán

pusztába kiáltott szó maradt és érdektelenné váltak az említett kérdőívek, valamint a véleménynyilvánítás írásbeli formái iránt. Az ő szemszögükből nézve érthető is ez a magatartás, hiszen a munkájuk, amelyet az amúgy is kevés szabadidő rovására végeznek, feleslegesnek bizonyul. Olyan patthely. zet alakult ki, amely nemhogy előmozdítaná, de hátráltatja anyanyelv- és irodalomtanításunk fejlődését.

Állításomat szeretném konkrét példával szemléltetni. Az alapiskola felső tagozata számára 1978-ban jóváhagyott magyar nyelv és irodalom ideiglenes tanterve „tökéletesnek“ bizonyult. Néhány apró, a lényegen nem változtató igazítástól eltekintve változatlan formában és tartalommal lép életbe rövidesen a végleges változat. Nem a tantervkészítés bravúrja ez! Sokkal prózaibb a magyarázata annak, hogy csaknem tíz év alatt nem mozdultunk előre semmit. Kevés az elméleti szakember, aki kimondottan ezzel a kérdéskörrel foglalkozna, és vannak köztük olyanok, akik a Pedagógiai Kutatóintézet magyar csoportját, amely a munka koor. dinálására hivatott, személyes okok miatt messze elkerülik. A gyakorló pedagógusok hozzáállásáról pedig már szóltam. Ennyi elegendő ahhoz, hogy az eredmény az évtizedekkel ezelőtti állapotokat tükrözze.

A nyelvoktatás szempontjából véleményem szerint óriási lehetőséget szalasztottunk el akkor, amikor figyelmen kívül hagytuk a Magyarországon végbemenő kutatások eredményeit, és önerőből próbáltuk megoldani a kitűzött feladatokat. Az 1976-tól 1986-ig megjelent 3 vaskos kötet (Az anyanyelvi oktatás korszerűsítéséért, szerk. Szépe György; Az anyanyelvi oktatás korszerűsítésének változatai, szerk. Szende Aladár; Program az anyanyelvi nevelés továbbfejlesztésére, szerk. Szende Aladár) tanulmányai az anyanyelvi nevelés legfontosabb részterületeit vizsgálják, az újabb kutatások eredményeinek számbavételével úgy világítják meg

az egyes tantervi ágazatok nyelvtudo. mányi hátterét, hogy egyben iskolai (tantervi) alkalmazásuk lehetőségeire is rámutatnak. Az utolsó kötet Tantervi tervezet címmel előterjesztést és javaslatot tartalmaz a fejlesztő program elveiről, illetve vázlat az iskolafokok anyanyelvi nevelési tanterveinek továbbfejlesztésére.

Értetlenül állok a következő kérdések előtt: Miért nem hasznosítjuk nálunk a Magyarországon folytatott kutatások eredményeit, elkerülve ezzel a fentebb említett tűrhetetlen állapotot? Miért nincs szoros együttműködés a Pedagógiai Kutatóintézet és az OP1 (Országos Pedagógiai Intézet) között? Hiszen a cél egy és ugyanaz: az anyanyelv oktatásának korszerűsítése. Ki a felelős azért, hogy az elavult tantervek alapján természetszerűleg korszerűtlen tankönyvek készülnek, hogy a magyar nyelv oktatása a lehetőségekhez mérten alacsony színvonalú, hogy tanulóinkat éveken keresztül riogatjuk a nyelvvel, amely pedig „minden más tantárgytól eltérően elsősorban használati eszköz, s csak az után (és annak érdekében) a megismerés tárgya *1

Az írásom bevezetőjében említett kérdőív első kérdése a 7. osztályos nyelvtankönyvvel kapcsolatban a következő: „Biztosítja-e a tankönyv tartalma, a tananyag módszertani feldolgozása a tantervi célok és követeimé, nyék megvalósítását?“ Válaszom a következő: azoknak a követelményeknek a megvalósítását igen, a célokat részben. Látszólag tehát nincs különösebb gond, csakhogy a kérdés így vetődik fel bennem: a tantervben feltüntetett célok és követelmények rendszere vajon megfelelő-e, korszerü-e? Szerintem korántsem az. A célok között ugyan első helyen szerepel a szóbeli és írásbeli kifejezőkészség továbbfejlesztése, a követelmények viszont csupán a visszakérdezhető tantárgyi ismereteket tartalmazzák, amelyek kellenek ugyan, „csak épp nem arra, hogy felelni tudjunk róluk, ha-90