Szocialista Nevelés, 1989. november-december - Nevelés, 1990. január-június (35. évfolyam, 3-10. szám)

1989-11-01 / 3. szám - Országos pedagóguskonferencia, Prága, 1989 - Ľudovít Kilárnak, a Szlovák Szocialista Köztársaság oktatási, ifjúsági és testnevelési miniszterének beszédéből

laépületek bővítésére, ami lehetővé teszi a két műszakban való tanítás foko. zatos megszüntetését és az egyes osztályokban tanulók létszámának csökkentését. A két műszakban való tanítás Szlovákiában az iskolák hét százalékát érinti. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy a jelenleg érvényben levő oktatási struktúrában és a tervezés módszereiben nagyobb gondot fordítottunk a műszaki beállítottságú tanulók, illetve szakemberek képzésére és megfeled_ keztünk saját szükségleteinkről — nem neveltünk elegendő pedagógust. Ez az oka, hogy a pedagógiai fakultás hallgatói közül csak kevesen érdeklődnek mélyen a tanítói hivatás iránt, nagy részük nem is akar tanítani. Elodázhatatlan annak a problémának a megoldása, amely a tehetséges, a pedagógiai hivatást kedvelő fiatalok felkutatását állítja elénk.

Ha a főiskolai pedagógusok hiányáról beszélünk, akkor megemlítjük, hogy nézetünk szerint nem használjuk ki eléggé tartalékainkat, melyek a termelés egyes ágazataiban és a különböző tudományos, és kutatóintézetek szakembereiben rejlenek. Egyenesen társadalomellenes képességeik szakképzettségük, politikai és irányító tapasztalataik parlagon hagyása. Ha elégedetlenek vagyunk a jelenlegi helyzettel, akkor ennek okát nemcsak az objektív tényezőkben, az alacsony bérezési lehetőségekben, hanem a szubjektív hozzáállásokban, az iskolák túlságos magukba zárkózásában is keresnünk kell. Az utóbbi két évben ezért hoztunk létre több főiskola keretén belül néhány kihelyezett katedrát ott, ahol a Csehszlovák Tudományos Akadémiának és a Szlovák Tudományos Akadémiának tudományos és kutatóintézeti munkahelyei vannak. Azon kívül, hogy ki akarjuk használni a szakembereket, a hallgatóinknak is lehetővé tesszük, hogy megismerkedjenek a csúcstechni. kával, a nálunk létező lehető legjobb berendezésekkel, amelyekből, tudvalevőleg, főiskoláinkban kevés van. Ugyanakkor a munka menete közben gazdag szervezési és irányítási tapasztalatokra is szert tehetnek. A gyakorlati élettel való szorosabb és mélyebb kapcsolat megteremtésére a középiskolák esetében is törekszünk. Meggyőződésem, hogy munkánk ilyen konkrét minőségi javítása konstruktív felelet arra a bírálatra, hogy a diákok politechnikai felkészítését, úgymond, „művi“ körülmények között végezzük, hogy nevelési módszereink a valós élettel egyáltalán nem függnek össze, hogy így nevelésünk „élettelen“ jelleget ölt. A társadalomnak e téren nemcsak segítenie kellene, hanem aktívan közreműködnie is — saját és ifjúságunk érdekében. Az oktatásban és a nevelésben létező jelenlegi helyzet azt bizonyítja, hogy az iskola külső segítség nélkül, egyedül és önmagában képtelen teljesíteni a reá háruló igényes feladatokat.

Az alap- és középiskolák számára kiadott tankönyvekkel kapcsolatosan is sok bírálat ért bennünket. Legtöbben azt kifogásolták, hogy kevés tanítót vonunk be a tankönyvek alkotásába, írásába. Mások azt mondják, hogy nagyon kevés az ilyen alkotóképességű tanító. Én viszont azt hiszem, hogy nem ismerjük eléggé tanítóinkat, és hogy számukra nem teremtünk olyan körülményeket, amelyekben kibontakozhatnának. Ezért kezdtük el — hasonlóképpen, mint a tehetséges diákok esetében — felkutatni alkotó tanítóinkat, ezért kezdtünk el velük együttműködni és fokozatosan felkészí. teni őket a tankönyvszerzői feladatra.

A bürokratizmus bizonyos mértékig dehumanizálta iskoláinkat, ellopta a pedagógiai tevékenységből az örömet.

Iskolaügyünk effektiv irányítása nemcsak a szükséges decentralizációt jelenti, sokkal inkább a kezdeményezés, az aktivitás kibontakozását minden egyes iskolában és minden tanítóban, sőt, azt várjuk, hogy sokkal szű-74