Szocialista Nevelés, 1989. november-december - Nevelés, 1990. január-június (35. évfolyam, 3-10. szám)
1989-11-01 / 3. szám - Országos pedagóguskonferencia, Prága, 1989 - Ľudovít Kilárnak, a Szlovák Szocialista Köztársaság oktatási, ifjúsági és testnevelési miniszterének beszédéből
csak szakmai felkészültségük és nevelő módszereik alapján kellene ismerniük, hanem emberi, állampolgári helytállásuk, a rendszerhez és a belpolitikai eseményekhez való viszonyuk szerint is. Ha megkérdezzük, hány tanítvány ismeri ilyen szempontból is oktatóját, bizony nem kapunk egyértelműen pozitív eredményt. Ezért kell ösztönöznünk tanítóink társadalmi és politikai elkötelezettségét. Állításomat alátámasztja annak a kutatásnak az eredménye is, amelyet az alapiskolák, a gimnáziumok és a szakiskolák pedagógusai között végeztek. A felmérés kimutatta, hogy némely tanító 3—5 funkciót tölt be az iskolában és 3—6-ot az iskolán kívül, viszont azt is, hogy vannak olyan tanítók is, akik passzívak az iskolában és annak kapuin kívül is. Ügyelnünk kell arra, hogy a pedagógusok társadalmi kihasználása ne lépje túl az elviselhető mértéket, hogy helyzetükkel senki se élhessen viszsza. A nevelésben észlelt hiányosságaink gyakran abból erednek, hogy nem va. gyünk tisztában az iskola küldetésével, nem tudjuk egészen pontosan, hogyan kell egy fiatal embert formálni, hogyan kell kiküszöbölnünk negatív tulajdonságait, illetve hogyan kell azok létrejöttét megelőznünk. Nem vitás, hogy ez a hiányosság az utóbbi években oktató-nevelő munka leszűkített felfogásának az eredménye is. Az okok továbbá abban is keresendők, hogy az iskolákban az új oktatási rendszer tartalmára összpontosítottak. Csakhogy ilyen hozzáállás mellett tanítványaink az iskolát tudásban gazdagon, de az életre és a munkára való felkészítésben szegényen hagyják el. Olyan emberekként, akiknek nincsenek ambícióik, akikből hiányzik a hazaszeretet érzése, akik nem támogatják hatékonyan a CSKP politikáját, nem internacionalista érzelműek, akik nem a kor szellemének megfelelően tevékenykednek. Ezeknek az embereknek a szüleikhez való érzelmi kötődése is hiányos, ami egyúttal azt eredményezi, hogy önmaguk is rossz szülőkké válhatnak. Mintha valahol megfeledkeztünk volna J. A. Komenský tanításáról: „Akiknek a tudása gazdagodik, de erkölcsük szegényedik, azok többet veszítenek, mint nyernek“. Ilyen szempontból a hazai pedagógiatudomány is az ifjúság adósa maradt. Képtelen volt naprakészen és kielégítően reagálni az új jelenségekre és problémákra olyan mértékben, ahogy ezt a társadalmi fejlődés és az ifjúság igényelte volna. A nevelőhatás minőségi változását mindenekelőtt az iskolától és a pedagógusoktól várjuk. A szocialista iskola humánus jellege összeegyezhetetlen egyes tanítók önhittségével és diákjaik képességeinek alábecsülésével. Sajnos, ezzel a jelenséggel iskoláinkban még ma is találkozunk. A pedagógusok feladata, hogy minden egyes tanulóból egyéniséget neveljen, olyan embereket, akik tetteikkel hozzájárulnak szocialista hazánk építéséhez. Egyetlen tanulót sem szabad előre elmarasztalni, beskatulyázni. Az ifjúság mindig formálható, ha látja, szeretjük és partnerként kezeljük, hiszünk neki és nem adjuk fel a reményt, hogy valamire valóban megtanítjuk. Ilyen esetben nem kell nevelési kudarctól tartanunk. Bár a társadalom átépítéséhez jól képzett emberekre van szükség, nem lehet a célunk az, hogy minden diákból tudóst faragjunk, az viszont igen, hogy az adott lehetőségekkel, adottságokkal összhangban mindenkit a társadalom hasznos tagjává neveljünk. Köztudott, hogy a pedagógushiány gátolja hatékonyabb munkánkat. E probléma kiküszöbölésére további anyagi eszközökre van szükségünk, amit különben nemzeti kormányaink is programra tűztek és feladatuknak tekintik e problémák megoldását. Kormányaink anyagi támogatásban részesítettek bennünket, pénzt adtak egyes létesítmények rekonstrukciójára, isko-73
