Szocialista Nevelés, 1985. szeptember-1986. június (31. évfolyam, 1-10. szám)
1985-09-01 / 1. szám - Szeberényi Z. Judit: A személyiségfejlesztésről
A személyiségfejlesztésről Társadalmunkban a nevelés általános célja a személyiség sokoldalú és harmonikus fejlesztése. Lényegében az egész oktató-nevelő munkát e cél szolgálatába kell beállítani, beleértve a közösség alakítását, az oktatási folyamatot, az iskolai és az iskolán kívüli nevelési tényezőkkel való együttműködés megszervezését, koordinálását stb. Nemcsak a pszichológusok vallják ma már, hogy a személyiségfejlesztés folyamatának az eredményessége nagymértékben függ az egyéni bánásmód elvének alkalmazásától. Az elmúlt években az iskolai nevelés folyamatos korszerűsítésének egyik fő tendenciáját a differenciált fejlesztésre törekvésben észlelhettük. Az oktatási folyamat hatékonyságával összefüggésben elemezték talán elsőként a kevéssé differenciáló, a gyermek egyéni sajátosságait, képességeit, haladási ütemét kevéssé figyelembe vevő frontális osztálymunkát. Ennek következtében a nagy hagyományú csoportmunka a pedagógiai közvélemény érdeklődésének homlokterébe került, az egyéni tanulás pontosabb irányításának az igényéből adódott a programozott oktatás egyes koncepcióinak adaptálása, hatása a tankönyvekben, feladatlapokban. Ha a nevelés egész komplex folyamatát nézzük, lényegesen lassúbbnak tűnik a differenciált fejlesztés kibontakozása, mint ahogy az a tanítás-tanulás során érzékelhető. Pedig a feladat nem új. Egyrészt a pedagógiai gondolkodás történetében, másrészt nevelési rendszerünk irányító dokumentumaiban az utolsó évtizedekben többször, több összefüggésben megfogalmazták az egyéni differenciáltságot figyelembe vevő nevelési hatásrendszer fejlesztésének szükségességét, mégsem megoldott ez a probléma. Miért? Okot rengeteget sorolhatnánk fel: hiányosak a tárgyi feltételek (pl. magas osztálylétszámok), a pedagógusok túlterheltsége, időhiánya, pedagógiai-pszichológiai felkészültségük sebezhetősége, pedagógiai tapintatuk hiányosságai, téves nézeteik (pl. ellentétet látnak a közösségi nevelés és a személyiségfejlesztése között). Annyi bizonyos, hogy elméleti szakemberek kutatásaik során s gyakorló pedagógusok mindennap tapasztalhatták, hogy szociológiai hátterüket, pszichikus állapotukat, neveltségi előzményeiket tekintve nagyon rétegezett tanulóifjúságunk nevelésében nem vezet eredményre a csupán általános célra tekintő, a tanulók csoportjait, közösségeit homogén egységként kezelő, uniformizált bánásmód. A nevelő munkája annál eredményesebb, minél jobban ismeri neveltjeit. Vajon elképzelhető-e, hogy 20— 40 gyermek legapróbb értékeit és fogyatékosságait számba vegye a pedagógus? Nyilván nem az a fontos, hogy leltározzuk az egyes gyermekek valamennyi tulajdonságát, ez képtelenség lenne. A lényeg: a személyiség különböző tulajdonságai nem egyenértékűek. A döntők az alapvető, domináns vonások, jóllehet a másodlagosakat sem hanyagolhatjuk el teljesen, de a személyiségfejlesztés során mégis az előzőekre kell alapozni, hiszen ezek alkotják a személyiség struktúrájának elemeit, pilléreit. A pszichológia a személyiséget a pszichikum és a fizikum egységeként értelmezi, hiszen minden pszichikai 16
