Szocialista Nevelés, 1980. szeptember-1981. június (26. évfolyam, 1-10. szám)
1980-12-01 / 4. szám - Szeberényiné Z. J.: Miről ír a Módszertani Közlemények? / Figyelő
A szocialista fegyelem a közösségi érdekek felismerésén s azok szolgálatának készségén alapuló öntudatos fegyelem, amelynek megnyilvánulási formája a fegyelmezett magatartás. Felnőtté válva csak az tud fegyelmezett lenni, akit gyermekkorától kezdődően megtanítottak a társadalmi együttélés alapvető szabályaira, s aki különösebb nehézség nélkül megtalálja helyét a környezetében. Fontos a biztonság és stabilitás érzésének kialakulása. Az egyén önfegyelmének kibontakozása hosszú és következetes nevelőmunka eredménye, melyben fontos szerepet játszik a fegyelmezettség tudatossága és automatizáltsága. A fegyelmezett magatartás biztosítja a közösség életének zavartalanságát, és alapja a közösség együttes, eredményes tevékenységének. Az iskolában nagy szerepe van a fegyelmezett magatartás kialakítását elősegítő tevékenységi lehetőségek megteremtésének. Hogy hogyan viselkedik az osztály, a tanuló az egyes szituációkban, az a pedagógusok követelményének határozottságától, egyértelműségétől, egységességétől, az ellenőrzés, értékelés mértékétől és a fegyelmezett, ill. fegyelmezetlen magatartás osztályközvéleményben megnyilvánuló helyes megítélésétől függ. A szocialista nevelés eszköztárában nem szerepelhet a testi fenyítés. A verés a pedagógus tehetetlenségét, sikertelenségét bizonyítja. A verés eltávolítja a növendéket a nevelőtől, a gyermekben szorongást kelt és megszégyeníti őt. A szerzők javasolják, hogy a nevelőtestületek a szocialista fegyelemre nevelés kérdéseit ne elméleti szakkérdésként tárgyalják meg, hanem a mindennapos pedagógiai tapasztalat elengedhetetlen részeként, s alakuljanak olyan munkacsoportok, amelyek az eddig összegyűjtött tapasztalatok alapján a nevelőtestületi értekezleteken az igazgató vitaindítója után előterjesztik a témával kapcsolatos tapasztalataikat, javaslataikat. A vita során meg lehet jelölni az előrelépés feladatait. A folyóirat ez évi 4. számában dr. Fü- löp László A nyelvi jelrendszer kapcsolata már jelrendszerekkel című tanulmányában azt vizsgálja, melyek azok a jelek, amelyek a zeneművészet, a képzőművészet és az írott vagy beszélt nyelv művészete tekintetében majdhogy közösek. Számos rendkívül érdekes példa elemzése után megállapítja, hogy mindhárom művészeti ágnak van önmagán kívüli jelentőségeket ábrázoló eszköze is. Ezek a jelenségek az adott művészeti ág képzetét keltik fel a befogadóban. A zene is, a képzőművészet is eredetében és mai állapotában egyaránt egyfajta nyelv, s mint minden nyelv, a társadalmi érintkezés eszköze. Ismereteket közölnek, s ahogy nő az ismeretek mennyisége, úgy nő a művészetek kifejezőkészlete is. A művészeti produktum hatására keletkező gondolatok, érzelmek emlékképekkel, mozgási és látási képzetekkel, sőt morális kategóriákkal is társulnak. A különböző művészetek rokon vonásai, jelei eredményezik azt, hogy ugyanazt a tartalmat képesek velünk közölni. Ezért nem elkülönülten, hanem társként kell őket kezelnünk mindennapi gyakorlatunkban, a nevelésben-oktatásban. Dr. Dobcsányi Ferenc Gondolatok műelemzésünk gyakorlatáról tanulmányában abból indul ki, hogy műelemző munkánk színvonalától és hatékonyságától függ elsősorban, hogy tanítványaink értő és igényes olvasókká válnak-e. Műelemzésünk legsebezhetőbb pontja az, hogy a formalizmus vádjától való félelem miatt nem a mű szépségeire, esztétikai sajátosságaira irányítjuk elsősorban a gyermek figyelmét, pedig az iskolai irodalomtanításnak minden konkrét irodalmi alkotás alkalmából újból és újból azt kell feltárnia, hogy mi abban a művészet, miben áll a szóban forgó alkotás különössége. Nem tudunk megszabadulni attól sem, hogy ne valamiféle egyértelmű és kizárólagos magyarázattal, intellektualizáló eljárással boncolgassuk a művet, lehetetlenné téve azt, hogy a tanuló önmagára és saját világára vonatkoztassa az író, a költő személyes ügyét. Száműzni kellene a műelemzés területéről a semmitmondó általánosításokat és üres frázisokat is, mert a szólamok csak elmossák az írók egyéni hangját. Nagyobb szerephez kellene juttatnunk a stilisztikát már az általános iskolában is, vagy ahogy Babits nevezte: „a művészet alapvető tanulmányát”. Ne külső szempontokból, ismétlődő sablonokkal közeledjünk a műhöz, hanem magából a szövegből kell kiindulnunk, vagyis az „elemzés, az értelmezés, az értékek feltárása a mű belső jellegzetességeinek a feltárásából, pontosabban a hozzá vezető útnak a megtanításából álljon”. Törekednünk kellene arra is, hogy a műelemzés valóban a tanulói aktivitás és önállóság kibontakozásának élményét nyújtó fóruma legyen, ahol a gyerekek spontán módon és felszabadultan elmondhatják véleményüket a műről, azt, hogy mi ragadta meg a figyelmüket, hogyan hatott rájuk, mi adta meg érdekességét és szépségét. Sőt a nemtetszés kinyilvánítására is módot kell adni, mert csak így formálódhat esztétikai ízlésük, befogadóképességük, önálló gondolkodásuk. A szoros tanári irányítás kerékkötője a szellemi önállóság kialakulásának. Szeberényiné Z. J. 128
