Szocialista Nevelés, 1974. szeptember-1975. június (20. évfolyam, 1-10. szám)

1974-09-01 / 1. szám - Bodnár Gyula: Néhány szó a sematikus irodalomtanítás ellen

pihenhetnek. Mielőtt a kétes célú, végtelen útnak nekivágunk — óriási tempóban, megkérdjük-e magunktól, hová érünk. Aligha, mert a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy igen kevés az irodalmat tisztelő, becsülő, élvező ember, nem is beszélve az irodalmat értőről. Egy osztály harminc érettségiző diákjából négy-öt ha akad, aki a ponyva helyet az irodalmat választja. Nem régen még én is a száguldók közé tartoztam, és szomorúan kell bevallanom, hogy a középiskola befejezésekor elérkeztem „,Sehova“. Elnézést írásom személyes vonatkozásaiért, de hadd mondjam ki: úgy mentem főiskolára, hogy Babits, Kosztolányi neve csak derengett valahol agyam egy távoli horizontján. Nem is beszélve arról, hogy a ma már annyi élvezetet nyújtó vers, regény, dráma stb. akkor még csak címekben élt bennem, mert a címeket tanították, a dátumokat, és azokat is kérték számon, ha egyest akartam. Irodalmi magán- és főiskolai tanulmányaim során hányszor éreztem a hiányosságokat, a késettséget azok kai szemben, akik igazi irodalmi nevelésben részesültek f mert van azért ilyen is). Pedig száguldottunk. Hosszú éveken keresztül, ártatlanabb és érzékenyebb kamaszkori mivoltomban, mennyi esztétikai élményt nyújthatott volna, adhatott volna még nagyobb lendületet az ifjúsághoz a vers, amelynek csak a címe volt fontos és a szó szerinti bemagolása. Nem volt, aki időben bevezetett volna a művészet titkaiba, az irodalom bonyolult, de csodálatos világába. Félreértés ne essék: nem puszta olvasásról (a tartalom élvezetéről, ami miatt annyit olvasunk gyermekkorban és később is) van szó, hanem a mű percipiálásáról, eszmei, esztétikai, társadalmi értékeiről, annak egy komplexebb értelme zér sér ól.

Arról, hogy a következő József Attila idézethez, és az egész Hazám c. verséhez csak annyit fűznének az oktatók, ha szerepelne a tankönyvben, hogy: a költő felelősséget érez hazája iránt, ahol annyi sok a szegéy:

„A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.“ ,

Arról, hogy nem mondanák el, mi teszi e szavakat naggyá, annak ellenére, hogy nincs közöttük egy „költői szép szó“.

Persze, nem érhetL csak irodalomoktatóinkat a vád, hiszen ők a legjobbak által írt tankönyv és terv szerint tanítanak. Persze adhatnák „.önmagukat“, de valljuk be őszintén: a sematikus oktatás szirén-természete nagyon gyorsan a sínekre száguldani csábítja még a viasszal és kötéllel védekező pedagógust is.

Bizonyára nem én vetem fel elsőként a kérdést: nem tudna-e többet Móricz Zsigmondról és művészetéről az a tanuló, aki az író egy rá legjellemzőbb művének elemzésében részesülne, mint az, aki életrajzi adatokat, címeket kénytelen fejében tárolni. Az első — meggyőződésem — már futna a könyvtárba a többi Móricz regény után. Igaz, alany kell az oltáshoz, de mindenesetre ez lehetne egy hatásosabb, az irodalom szeretetére több embert nevelő oktatási módszer.

II. Kinek van bátorsága szembenézni a modern verssel? Melyik irodalomtanár tudja feltörni a kemény diót? És a feltörés után ki tudja úgy feltálalni, hogy a szavak szétfussanak a hallgatóság vérében, hogy gazdagítsák az ifjú belső világát? Miért fordít hátat az emberek nagy tömege a 20. századi költészetnek? Tényleg olyan nagyon érthetetlen? Mennyi kérdés! Sajnos, megválaszolásukra is csak elméleti munkák vállalkoztak, a gyakorlatban csak igen sovány eredményeket hozó kísérletek történtek. Okai elsősorban az előző fejezetben megkörnyékezett sematikus irodalomoktatásban rejlenek. De érzésem szerint legalább annyira döntő ok az, hogy az oktatók megmerevedtek József Attilánál, pontosabban a versek ,szavak primér jelentőségénél. így aztán érthető, hogy a nagyfeszültségű Juhász, Nemes Nagy Ágnes, Tőzsér metaforák ajtói soha nem

7