Szocialista Nevelés, 1973. szeptember-1974. június (19. évfolyam, 1-10. szám)
1973-11-01 / 3. szám - Sziklay László: A kelet-középeurópai összehasonlító irodalomtanítás néhány elvi kérdése
A KELET-KÖZÉPEURÓPAI ÖSSZEHASONLÍTÓ IRODALOMTANÍTÁS NÉHÁNY ELVI KÉRDÉSE SZIKLAY LÁSZLÓ, DrSc. Kelet-Európa társadalmi fejlődésének az irodalmi életre is kiható másik jellemvonása, hogy alig van nagyobb tájegysége, ahol ne több nemzetiség élne egymás mellett, sőt: együtt, keverten4 Ez régebben nem okozott semmi bonyodalmat mindaddig, amíg a modern polgári nacionalizmus fel nem tűnt Kelet-Európábán is. Magyarországon például a nemesség rendi nacionalizmusa a XVIII. században elsősorban az állam területének integritását tartotta szem előtt; sajátos hungarus tudata „az összes magyarországi népekre egyaránt vonatkozik, nemcsak a szittya eredetű nemességre“.5 Abban a pillanatban viszont, amikor az egymás mellett élő kis népek mindegyike — egymáshoz viszonyítva kisebb-nagyobb időeltolódással — modern nemzeti öntudatra tör, a feudalizmus nemesi nacionalizmusának egységbe fogó szemlélete megbomlik; az elnyomó nagyhatalommal szemben vívott függetlenségi harccal párhuzamosan a nemzetiségi küzdelem is megindul. Elhalványodnak a közös múlt közös emlékei, illetőleg azokat minden egyes itt élő nemzet kizárólag a saját hagyományának tekinti: így lesz például Hunyadi Jánosnak vagy Mátyásnak saját külön utóélete a magyar, a román, a szlovák, a szerb- liorvát, a szlovén irodalomban.6 I. Tóth Zoltán idézett fejtegetéseit továbbfejlesztve nem nehéz megtalálnunk a nemzeti differenciálódással kapcsolatos nemzetiségi küzdelem társadalmi hátterét. Az I. nemzettípus uralkodó osztálya Bécs vagy Pétervár elnyomása ellen, saját nemzeti függetlenségért harcolt — de ugyanakkor maga is elnyomta a vele együtt, egy területen élő II. nemzettípus jobbágytömegeit. Amikor a magyar középnemesség a feudális világ latinitásával vagy a Bécsből kiinduló németesítéssel szemben a magyar nyelv jogaiért küzd, törekvését pozitívan kell értékelnünk. Viszont a magyar uralkodó osztály e célkitűzéseivel egy időben legfeljebb jelentéktelen késéssel megindult a szlovákok, románok, délszlávok nemzeti önállósodási harca is: ennek a létjogosultságát pedig a magyar nemzeti önállósodás nemesi vezetői vagy egyáltalán nem akarják tudomásul venni, vagy elkeseredett harcot folytatnak ellene. Az I. nemzettípus középnemesi vezetőrétege s a II. nemzettípus papi-tanítói értelmisége, illetőleg paraszti tömegei között így a társadalmi harc egyes jelenségeivel motivált nemzeti küzdelem tör ki — s ezt a mindkét felet elnyomó nagyhatalom jól ki tudja használni a maga javára. A „divide et impera“ politikája — főleg Béccsel kapcsolatban — már oly sokszor került szóba, hogy közhellyé is vált, e helyen tehát nem részletezem. Következményei is közismertek; Magyarországon 1848/49 tragikus bukásához vezetett. De hasonló jelenséggel találkozhatunk Lengyelországban is: az 1830 novemberi varsói felkelés bukásának egyik leglényegesebb oka volt, hogy a lengyel nemesség korszerű függetlenségi harcában nem tudta feladni feudális szemléletét, nem szabadította fel a jobbágysorból részben nem lengyel (ukrán) származású parasztságát.7 A cári udvar jól ki tudta használni ezt a körülményt, s a legelemibb életjogaitól megfosztott népet saját urai ellen fordította.8 A kelet-európai fejlődésnek különleges ellentmondása ez. Nem tudnók viszont megérteni a bemutatott társadami helyzet minden következményét; ha a nemzetiségi harcokat mindössze középnemesi-értelmiségi- jobbágyi ellentétekként vulgarizálnék. Föltétlenül óvakodnunk kell például 67
