Szocialista Nevelés, 1973. szeptember-1974. június (19. évfolyam, 1-10. szám)

1973-10-01 / 2. szám - Sziklay László: A kelet-európai összehasonlító irodalomtörténetírás néhány elvi kérdésről (XIX. század)

A XIX. század Európa-szerte a kapitalizmus százada; vezető osztálya a polgárság, amely ekkor jut mindenütt hatalomhoz, s teremti meg a kulturális életben is azt az „egyensúlyi helyzetet“, amelynek a felbomlását a XX. században tapasztalhatjuk. Nyugaton már évszázados hagyományokra tekinthetett, amikor forradalmi győztesként vagy a feudális osztályokkal kötött kompromisszum árán átvette a vezetést. Kelet-Eurőpában viszont a XVIII—XIX. század fordulópontján nincs olyan erős, öntudatos polgári osztály, amely a bemutatott kettős, de lényegében egy célkitűzést a magáévá tehette és diadalra vihette volna. A XVIII—XIX. század fodulóján ennek a területnek nem volt egy Párizshoz, Londonhoz vagy Bécshez hasonlítható nagyvárosa, de még olyan kulturális központjai is alig voltak, mint Wittenberg vagy Weimar. Azokban a kis városokban, amelyek a feudális (és idegen) hatalom járma alatt nyögve — részben néhány évszázados múltjuk következtében — mégiscsak elkezdték a regionális központok szerepét játszani, a polgárságnak nem lehetett olyan potenciája, mint nyugaton. Ebből a szempontból lényeges árnyalati különbségek vannak az egyes szóban forgó nemzetek között. A nemzeti ébredés korszakának kezdetén a csehek aránylag a legpolgárosultabbak (Prága ebben az időben talán a legvárosiasabb város ezen a területen), míg a török fennhatóság alatt álló balkáni népeknek egyáltalán nincs vagy alig van polgári osztályuk.

A polgárság hiányának vagy gyöngeségének következménye, hogy Kelet- Európa valamennyi népénél egy másik társadalmi osztály vagy réteg a forradalmi célkitűzések képviselője. I. Tóth Zoltán ebből a szempontból kétféle nemzetet különböztet meg ezen a tájon: I. és II. típusnak nevezi őket.2 Az I. típusnál (a magyaroknál, részben a horvátoknál és tegyük hozzá: a lengyeleknél, sőt a románok egy részénél) a gazdasági helyzetével elégedetlen nemesség a nemzeti harc vezetője. Megvan a hagyománya hozzá: felkelések hosszú sorában vett részt az előző évszázadokban is, s e függetlenségi küzdelmek emlékét az új jellegű harcban is büszkén emlegeti. Ennek a ténynek viszont az említett nemzetek — de főleg a magyarok s a lengyelek — XIX. századi fejlődésében megvan a maga következménye. Bármennyire veszi is át a magyar s a lengyel középnemesség a nyugaton nagyjából már kialakult polgári rend célkitűzéseit s igyekszik itthon is megvalósítani belőle egyet s mást, sok feudális kötöttsége megmarad, amelyek megakadályozzák, hogy a fejlődés teljes mértékben a demokrácia irányában haladjon.

A II. nemzettípusról I. Tóth Zoltán csak a történelmi Magyarországgal kapcsolatban beszél: „А II. típushoz Magyarországon azok a népek tartoznak, amelyek a Habsburgok gyarmatias elnyomásán kívül a magyar uralkodó osztály, a földbirtokos nemesség közvetlen elnyomásának is ki voltak téve. Elnyomásuk tehát kettős volt. Ide tartoznak a románok, a szerbek, a szlovákok és a ruszinok (ukránok).“3 I. Tóth Zoltán jellemzése — mutatis mutandis — a Magyar- országon kívül eső kis népekre is alkalmazható: a Lengyelország területén élő ukránokra és litvánokra éppen úgy, mint a török fennhatóság alatt élő balkáni népekre. Ennél a II. típusnál nem a nemesség a fejlődés motorja a XIX. század folyamán, mert az vagy többségében asszimilálódott az I. típus nemességéhez, vagy pedig — a balkáni népeknél — csaknem teljes mértékben kiszolgálta a feudális török hatalmat. E kis népek kettős elnyomás alatt, rendkívül nagy gazdasági és szellemi nyomorban élő paraszti tömegeinek élén egy vékony népi, kispolgári vagy legfeljebb kisnemesi származású értelmiségi réteg áll, amely csaknem ugyanazokat a politikai célkitűzéseket sajátítja el nyugatról, mint az I. típus nemessége, de amely — származásánál és társadalmi helyzeténél fogva — annál lényegesen közelebb került a néphez, s az arra nehezedő kettős elnyomást maga is érzi. Az első pillantásra tehát azt hihetnők, hogy kevesebb megkötöttséggel, gátlástalanabbá tud harcolni a század demokratikus vívmányaiért. Ez az értelmiség azonban — főleg kezdetben, a legtöbb helyen kb. az ötvenes-hatvanas évekig — csaknem teljes számban

43