Szocialista Nevelés, 1973. szeptember-1974. június (19. évfolyam, 1-10. szám)
1973-11-01 / 3. szám - Kedves olvasó!
KEDVES OLVASÓ! Az elmúlt hónapokban az ifjúság nevelésének kérdéseivel foglalkozva minden iskolában feltárták azokat a gondolatokat, problémákat, melyeknek megoldása az eddiginél sokkal jobb oktatói-nevelői tevékenységet, de hatékonyabb irányítást és társadalmi segítséget is igényel. Tisztában vagyok azzal, hogy minden iskolában más, illetve az azonos gondok is más súllyal jelentkeznek. így van ez nyilván a bukás-buktatás ezerarcú problémájával is. Erről ír az egyik Kedves Olvasónk, aki a Szocialista Nevelés egy régebben közölt tanulmányából idézve — önmarcangoló őszinteséggel ugyan, de fölösleges pesszimizmussal — ecseteli iskolájuk helyzetét. Iskolájukban általában rosszabb a helyzet az országos átlagnál. A tantestületet — írja olvasónk — három csoportra lehet osztani: a lelkes (olvasónk levelében a minden lében kanál típusúakra) tanítókra („ők mindent akarnak, de az idejükből és a tudásukból csak vajmi kevésre futja“); a közömbösekre („ide tartoznak pl. a nők — ők csak másodállásban tanítók, elsődlegesen mamák, feleségek!“) és a mindent tudó, semmit sem csináló mefisztó típusokra („ők az örökös intrikusok, a profesz- szionális oppozíció képviselői“). Az igazgatóság pedig a tantestületben levő erőviszonyoknak megfelelően veszi tudomásul a helyzetet, és csak „papíron igazgat“. Ezután tér rá a tanító-tanuló, tanító-szülő viszony ismertetésére. A tanító-tanuló viszonyban szintén két szélsőség van — a katedra magasságban élő, „buktató tanár“ és a „kedvenc tanár“. Ez az utóbbi mindent megtesz csak azért, hogy ragaszkodjanak hozzá a tanulók, hogy szeressék őt, még azt is, hogy a tananyag átadásában bűnös engedményeket tesz.“ Iskolájukban mindkét típus megtalálható. Ezután a levélíró arról ír, hogy az a tanuló, főleg az a kisdiák, aki a felnőttektől, különösen a fölöttük oly magasságban álló tanítótól azt hallja, hogy értelmi képessége, tehetsége „nulla“ —, hiszen buktatják őt rendre-módra, — a legszomorűbb látvány. Hiszen, ha az efféle kijelentések gyakoriak és ha ezeket a buktatás hátrányos gyakorlati következménye is kíséri — a kinyilatkoztatás erejével hatnak a szerencsétlen tanulóra. És nincs szomorúbb, mint a perspektívátlan, letört, agyon- nyomorított kisdiák vagy ifjú. A jó lélektani érzékű pedagógus óvakodik attól a barbárságtól, hogy „következetesen“ bebizonyítsa: n. n. tanuló nála „csak“ ötöst érdemel. Buktat azért, mert kartársa az előző években nem tanította meg a történelmet. A kartárs bűnéért azonban a tanulót bünteti. Bünteti a tanulót, mert nem szeret olvasni, nem szeret tanulni. De kinek kellett volna az olvasást, a tanulást megszerettetnie? Buktatja a tanulót, mert nem tud gazdaságosan tanulni. De hát kinek a feladata erre az ifjúságot megtanítani? Miért kell az országos átlagnál több tanulónak buknia a mi iskoláinkban? Például azok a szegény kis hatévesek —, mennyi reménnyel,. félelemmel és bizakodással ülnek a padba, — s a hét százalékos országos átlagot jóval „túlteljesítve“, iskoláinkban közel 13 %-uk bukott. Ennek aztán az a következménye, hogy iskolájukban napirenden vannak a tanító-szülői inzultusok, összeütközések. S mindez ahelyett, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolák tánító-tanuló- szülő kapcsolatában a meleg baráti segélynyújtás, a biztonságot adó bizalom légköre lenne kivétel nélkül mindenütt a domináló.
