Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)
1973-06-01 / 10. szám - Mózsi Ferenc: Az irodalmi alkotás sokoldalú megközelítéséről / Az alapiskola felsőtagozata és a középiskolák számára
lovič szerint addició, hozzáadás] volt. A gyökeres átalakítás olyan méretű, hogy csak kevés tanár képes a tanterv megvalósítására átképzés nélkül. (A legtipikusabb példa az alsótagozatos számtan tanítása!] De miért szükséges a tanítás megreformálásának ez az ú] típusa? — „Miért nem ragaszkodhatunk továbbra is azokhoz az egyszerűbb és kevésbé merész módosításokhoz, melyekkel számos ország olyan hosszú időn át beérte? Sok területen az ismeretek gyors előrehaladása, az egyes szaktárgyakon belül és az egyes szaktárgyak kapcsolatában érvényesülő új szemléleti mód, továbbá a tanítás és a kutatás módszertanában végbement alapvető fejlődés többet kívánnak meg, mint valamilyen részleges alkalmazkodást, ha megakarjuk őrizni a kapcsolatot az iskolában tanított anyag (tantárgy] és a szaktudomány között, ahogyan a szaktudósok látják. A leggyökeresebben talán a szaktudós felfogása változott meg arról a szak- tudományról, amelyet művel: a szaktudomány ugyanis mind kevésbé érdekli abból a szempontból, ami a múltban történt, mindinkább ,,a kérdés feltevésének egy formáját“ a világ természetére irányuló reflexió és kutatás egy módját, vagy az emberi tapasztalás egy önálló oldalát látja benne.“3 A pedagógusnak ezek a minden szakterületre és tantárgyra vonatkozó észrevételei szinte teljes egészében érvényesek az irodalomtudományra és az irodalomoktatásra is.4 Az acceleráció korában általános az a nézet, hogy a tananyag egyre nehezebben tud lépést tartani a gyors ütemben fejlődő gazdaság, társadalom, tudományok követelményeivel. Ugyanakkor azonban, ha tíz évenként esedékes egy általános tantervi reform, mire az végigjut az iskolarendszer mindegyik lépcsőfokán, újra kellene kezdeni — Mikszáth nevezetes korlátfájához hasonlóan — az egész folyamatot. Az irodalomoktatásban azonban nem erről van szó. A már említett szemléleti változás ugyanis elsősorban nem a tantárgy alapvető anyagát érinti (mint pl. a matematikában], hanem az irodalmi mű megközelítésének teljességét és főleg az ifjúság hatékonyabb nevelése érdekében való komplexebb (iro- dalmi-élményközpontú ] felhasználását. Nemcsak az irodalmi nevelés, hanem például a zenei művek ismertetése is éppen napjainkban éli legjelentősebb átalakulását. Talán a rádió, még inkább a televízió hatása nyomán válik egyre ‘kötetlenebbé, formailag beszélgetés jellegűvé (mint pl. Bernstein remek sorozata) a korábbi években oly szigorúan vett „zenei-műelemzéshez“ viszonyítva. Persze ehhez nemcsak jó előadókészséggel, hanem kellő szakértelemmel bíró pedagógusra van szükség, aki közvetlen modorban képes a figyelmet nem saját magára, hanem a műre irányítani. A fiatalok a művet bemutató fellengzős, impresszionalista szóáradaton inkább csak mosolyognak, de a (rossz értelemben vett) tanáros pontosság sem képes felkelteni a tanulók érdeklődését az irodalom iránt... A korszerűsítés ezerarcú problémájának van egy bizonyos nemzetiségi specifikuma is. A nemzetiségi iskolák magyar nyelv és irodalomszakos tanárai részéről5 ugyanis görcsösebb a ragaszkodás a történelmi — genetikus — tartalmi irodalomoktatáshoz, mint a nemzeti iskolák pedagógusai részéről. Azért, mert elsősorban éppen a „hagyományos irodalomtörténetet“ válik a leghatásosabb „magyarságmegtartó“, nemzetiségi „reflexmozdulatnak.“ Ez a vélemény így érvel: irodalomtörténet mutatja be azokat az időtálló alkotásokat, melyből a tanulók megismerhetik a magyarság sajátosságait, közgondolkozását jellemző tendenciáit, hiszen Kelet-Közép-Európában élő minden népnél az irodalom karakterisztikusan nemzeti jellegű tudatforma. Éppen ezért ez a legjobb kohéziós, önfenntartó“ erő. Nyilvánvaló, hogy félreértésről van szó, hiszen a korszerű irodalomszemlélet nem rombol hagyományokat, hanem éppen ellenkezőleg: a hagyomány értékeinek sokoldalúbb és teljesebb megközelítését célozza, tehát végeredményben erősíti azt. A tantárgy korszerűsítésének elengedhetetlen feltétele: a tanár irodalomszemléletének korszerűsége. Ezt segíthetnék, gyorsíthatnák a tanári kézikönyvek vagy az oktatás más korszerű segédanyagai, elsősorban pedig a tankönyvek. Ezek a művek azonban még — érthetően — az 1956—62-es évek avult irodalomtudományának szintjét, irodalomszemléletét tükrözik. Gyakoriak bennük az irodalmi műtől idegen s többnyire uniformizáló szándékú elvek, a kizárólagos történelmi-genetikus szemlélet, de nem egy esetben a nemzeti hermetizmus is, mint ez a tankönyvek elemzései során igazolódott. Ba- róti Dezső a magyarországi tanári segédkönyvekről, a lírai versek színvonalas elemzéséről szólva — állapítja meg, hogy „ ... e kérdésekhez ma már csak a modern jelentéstan valóban tudományos eredményeinek Ismeretében szabadna hozzányúlni. Sajnos, ezeket nálunk ma még csak a specialisták egy szűk rétege ismeri, pedig amíg meg nem kíséreljük az új eredmények, a szövegelemzés módszerének megifjítását ígérő iskolai appplikálá- sát (ebben a vonatkozásban már jóné- hány érdekes külföldi kísérletről számol311
