Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)

1973-02-01 / 6. szám - Sabo, Alexander: A Magyar Iskolatelevízióról szerzett jó talapsztalataink

televízió szakemberei többé kevésbé a kiegészítő tanításra és a nyelvtanításra, az úrr_ nyelvtanfolyamokra irányították figyelmüket. Bizonyos ilyen irányú tapasztalatok birtokában a Magyar Televízió megkezdte adásait a középiskolák, elsősorban a gimnáziumi tanulók számára, akiket a kép segítségével mindmáig előkészít a főiskolai tanulmányaikra. Itt a magyarok az ún. „nem attraktív“ tárgyak tanítására irányultak, mint amilyen a matematika, fizika stb. Sőt olyan messzire mentek, hogy ma már olyan matematikai adásokat is sugároznak, amelyekkel a tanulókat a technikai irányzatú főiskolák első évfolyamában segítik.

Ügy tűnik, hogy ami a televíziónak az oktatási folyamatban való érvényesülését illeti, szomszédaink a szokástól eltérően jártak el. Ezt bizonyítja az a tény, hogy az óvodák számára csak a múlt iskolai évben kezdtek közvetíteni. De minden irónia nélkül ezt a terminust is sikeresnek tekinthetjük, különösen ha tudatosítjuk, hogy nálunk mindeddig a legkisebbek számára nincs semmilyen céltudatos, rendszeres adásunk, ha eltekintünk a nem mindig sikerült televíziós meséktől.

A magyar televízió az egyes iskolák fokozatai számára évente átlag 25—30 25—35 perces adást sugároz. Az alapiskolák felső tagozata számára magyar nyelvet, történelmet, biológiát, matematikát, fizikát, kémiát és orosz nyelvet. Az utóbbi időben néhány kísérletet tettek az esztétikai és testnevelés terén is, eddig azonban nem értek el említésre méltó eredményt. A kísérletek kísérletek maradtak, amit nem csodálhatunk, minthogy a magyar televízió szerkesztői és rendezői nagyon komolyan veszik a meghatározott tartalom formáját ahhoz, hogy a forma és a dialektikus tartalom kölcsönösen kiegészítsék egymást, és közben, minthogy televíziós műfajról van szó, megőrződjön az adás megfelelő kívánatos vonzereje. Talán itt valahol kell keresni annak gyökerét, hogy szomszédaink nem sugároznak testnevelési műsorokat.

Bizonyára idővel rájönnek annak is a módjára, és valamennyi tantárgyba bevonják a televízió segítségét.

Ami az iskolai televíziós adások új elemeit illeti, szomszédaink e téren messze megelőztek minket. Erről tanúskodik egyebek közt az a tény is, hogy bátran és nagyon érdekes módon fognak az ilyen nem vonzó tantárgyak ismertetéséhez, mint amilyen a matematika az alapiskola felsőbb évfolyamaiban. Megpróbálják — és eddig sikeresen — népszerűsíteni ezt a tantárgyat. Ezt néha vonzó, a hagyományos módszertől eltérően teszik. Pl. az alapiskolák felső osztályai számára a matematikai adások egy sorozatát bírósági tárgyalás „köntösében“ készítették elő, ahol a szenátus elnökét, az államügyészt, az esküdteket és a vádlottakat is színészek alakították. A rendező „nem érdekes“ példákat oldott meg, közben feltűnés nélkül rámutatott az erkölcsi és egyéb kihágásokra. Kétségtelen, hogy az ilyen matematikai adás felkelti a néző érdeklődését és szórakoztató, sőt a szó szoros értelmében vett színházi formájával elsajátíttatja az illető tantárgyat. Természetesen az ilyen televíziós matematika a rendezőtől és a színpadtervezőtől rendkívüli professzionális ügyességet követel, amit a szerzőnek illetve az adás bírálójának elméleti és gyakorlati pedagógiai ismeretei egészítenek ki.

Ezzel kapcsolatban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a Magyar Népköztársaság televíziója megengedhet magának hasonló „különlegességeket“, minthogy káder- és anyagi szempontból lényegesen jobban van ellátva, mint köztársaságunk két iskola- televíziószerkesztősége együttesen. A Magyar Népköztársaság iskolai adásának teamje önálló alkotó csoportot képez, ahol 45 szakképzett erő dolgozik. Ebből 11 szerkesztő {ezek túlnyomórészt az illető tantárgyra képesített pedagógusok) készíti elő az alaptananyagot külső munkatársak széleskörű táborával, különösen az Országos Pedagógiai Intézet munkatársaival. Ezután kerül az anyag a négy kijelölt „iskolai“ rendző kezébe, akik a kameramanok közreműködésével ötleteiket és művészi „esprit“-jüket az adásban érvényre juttatják.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy bár Magyarországon az iskolatelevízió adásait csak két évvel előbb kezdték meg, mint nálunk, ma lényegesen hatékonyabb eredményeket érnek el. Egyelőre csak remélhetjük, hogy ez a modern és dinamikus audio-vizuális eszköz nálunk is szilárd talajra lel az oktatási folyamatban és a művelődés terén egyaránt.