Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)
1973-02-01 / 6. szám - Pálinkás Zsuzsa: Egy énekkar működésének története
Véletlen körülmények, gyermekkori élmények, ügyszeretet? Ki tudja! Ez is, az is közrejátszott, hogy 1961-ben, amikor a CSEMADOK KB-а felhívással fordult a magyar iskolákhoz, hogy alakítsanak gyermekkarokat, szervezője, karvezetője, ügyintézője s krónikása lettem egy kilencéves alapiskola gyermek- kórusának. Magam is gyermek voltam még, amikor egy lelkes tanítóm jóvoltából közelebbi ismeretséget kötöttem az énekléssel-zenével. Egy csoport gyereknek gitárt, bendzsót, mandolint adott a kezébe s hosszú, türelmes munkával kis zenekarrá gyúrta, formálta őket. Én is köztük voltam. Ma már ez olyan naivnak tűnő történet. A hangszerek megválasztása sem a legszerencsésebb, nem is virtuózkodott a kis zenekar valami különös módon. És mégis! Én ebben a zenekarban ismerkedtem meg a zenei írás-olvasás elemeivel, itt lettem többé-kevésbé kottaolvasó, innen indult zenei érdeklődésem. Később, közép- iskolás koromban kórusban énekeltem. Amikor jelenlegi iskolámra kerültem, épp akkor karvezetői tanfolyamra kellett küldeni valakit. Én mentem, s az ügyszeretet jött, csak úgy magától, s vele együtt a szakismeret a kórus gyakorlatában, melynek történetét az alábbiakban elmondom. Nyolcvan cérnahangú gyerek, lelkesíthető, „gyúrható“ — formálható, nyűzs- gő-mozgó eleven nyersanyag. Cérnahangú gyerekek, akiknek később fülük, torkuk s szívük is rányílik egy eddig ismeretlen világra, akik közül sokan ezúton jutnak el először a muzsika berkeibe, s akik a kórusban végzett munka során szinte észrevétlenül szeretik meg a szépet s válnak jobbakká a zenén, a közös éneklés örömein keresztül. Elnézem a régi képeket, a távoli — mégis oly ismerős — gyermekarcokat, s neveik mellé felidézem a régi kedves epizódokat: Petrás Évi jóhangú, jó fülű gyerek — jelenleg zongoratanár, s a CSMTKÉ tagja, Balogh Marika égő fekete szemű gyerek — ma apró óvodásokkal énekel mint óvónő, Jaros Edit — folyton abba akarta hagyni zeneiskolai hangszerét — győztük rábeszélni, hogy fejezze be. Kálóczy Zsuzsi úgy sírta be magát a kórusba, s hamis hangja miatt sokáig csak látogatnia volt szabad a fellépéseket. Később őrá mondta egy elismert szakember: „Van a mezzoszopránban egy kislány, akit tiszta into- •j—nálásával kihallok a kórusból.“ L „Ami szépet látsz és magadba fogadsz, tanuld meg eldalolni, hogy még szebb legyen a szép és jobb legyen a jó. Keresd a nép körébe elrejtett kincseket, bányászd ki az igazgyöngyöt! Fel hát a szépség jegyében — dalra, énekre fel!“ Kodály Zoltán e nemes gondolatának szellemében alakult a kórus, s ez az idézet ékesíti krónikánk első lapját is! A már említett CSEMADOK felhívásának egy általuk s a Népművelési Intézet által megrendezett dalos találkozó lett a folytatása Érsekújvárod, ahol központilag kiadott egyszerű népdalokat énekeltünk. Később — még szintén az első években — ugyanezzel a szerény műsorral elismerő oklevelet kaptunk az Ifjúsági Alkotóversenyek kerületi fordulóján a kezdő kórusok kategóriájában. Az éneklő gyerekek — 3—9. osztályos tanulók — lelkes és rendszeres munkája viszonylag gyors fejlődést eredményezett: a kánonokon keresztül többszólamú kórusművekkel is próbálkoztunk. Jómagam évekig zongorázni tanultam a zeneiskolában, további karvezetői iskolázásokon vettem részt, hogy hiányzó szakismereteimet pótoljam. A kórus fejlődésével fokozatosan bővült műsora is. Szereplési lehetőségeink is túljutottak az iskola kapuján. Csapatgyűlés, pioníravatás, össz-szülői értekezlet s más iskolai összejövetel a mi énekünktől vált ünnepibbé, de meghívtak már bennünket a városi és járási rendezvényekre is. Első jelentősebb bemutatkozásunk a járási Pedagógusnap alkalmából rendezett ünnepi ülésen volt, ahol meglepő elismerést kaptunk 1963. márciusában. Hogy is ne! Hiszen ekkor és még később évek múlva is mi voltunk a város egyetlen kórusa. 17,6
