Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)

1972-12-01 / 4. szám - Fried István: Egy Petőfi-vers világa / Az alapiskola felsőtagozata és a középiskolák számára

ra a figyelmet. A régi jó Guadányinak éppen a disztelensége a stílusbravúr. Gvadányi — mint elbeszélőkölteményei tanúsítják — kitűnő megfigyelő, pontos regisztráló, ízes elbeszélő — de a képszerűség nem erénye. Még ott sem érezzük megelevenítő erejét, ahol a cifra és magyartalan ruhákat írja le. Állandóan kommentál, magyaráz, értékel, de inkább fényképez, mint fest, híven tolmácsol, de nem mozgatja meg a képzeletet. Ezt a száraz, epikus, racionális nyelvet szólaltatja meg Petőfi, indulatát visszafogva, úgy szubjektív, hogy észokokat emleget; a cifra poétái szépséggel az igaz magyar épség s az elmésség feszül szembe. Költőileg is arra a következtetésre jut, amire Arany János elméletileg: Gvadányi „müveiben az érdem inkább a tárgyé, mint a költőé.“ Csakhogy Arany figyelmesen végigvizsgálja a Gvadányi-életmű leglényegesebb összetevőit, Petőfit a cikor- nyátlan, öncélú tetszelgést kerülő, a népiesbe hajló nyelv ragadja meg, s kora epigonjaival ezt a fundamentu- mosnak tartott magyar „konstrukciót“ állítja szembe.

Petőfi szinte keresi a gyarló rímeket, kihívóan biggyeszti a nyelvet — német — elenyészett után negyediknek az „eztet“ névmást verssorzárásul. A nyelvrontókat pécézte ki, magyartalanságaikért sújt rájuk, maga feltűnően sokszor használja a magyar — magyarság — Magyarország szavakat (9-szerJ, hogy mondandóját a lehető leghangsúlyosabbá tegye.

A vers szókincsében, mondatfűzésében és az ezeken keresztül érvényesített költői szándékában vita-vers, melyet a saját korába hullástól a már említett stílusbravúr ment meg, sőt egy később is folytatókat találó verstípus mintadarabjául emel. Amikor egy költő kedvelt elődjét saját hangján próbál megszólaltatni, s evvel egyszerre figyelmeztet a múltbéli példára, és inti jelenét; egyszerre idézi föl a régi idők egyik jelesét, és szól hozzá a mai vitákhoz, egyszerre szólaltatva meg a tisztelet és az intelem, esetleg az irónia hangját, Petőfi Sándor kezdeményezésére kell gondolnunk. Arany „Tinódi-redivivus“-ának töredékességében is hasonló módszere innen eredeteztethető, Tinódi megele- venítésével, strófáival kora újságíródivatán csúfolódik. Ady Endre költői célkitűzésének megfelelően — „Petőfi szavánál van szükség jobb szóra“ — hozzátesz az eredeti versalakhoz; a korhűségre törekszik ugyan, de kevésbé idomul a példaként megidézett költő-előd világához, inkább saját vonásaival ruházza föl (Emlékezés Táncsics Mihályra, Ilosvai Selymes Péter), illetve a versbe ékelt idézetekkel biztosítja a korhüséget (Vitéz Mihály ébresztése). Ady követője-epi- gonja, Ernőd Tamás költőarcképei Ady módszerével készültek, s szépen, tehetségesen állítják elénk múltunk poétáit. „Berzsenyi“, „Csokonai bora mellett“, „Arany“ című költeményeiben már nem találjuk az idézőjelet, a Berzsenyi-, a Csokonai- és az Arany- sorok szinte észrevétlen illeszkednek bele a költeménybe; „Jókai“ című versportréja pedig szinte nem más, mint a regénycímek ügyes verssé ötvözése. Tóth Árpád és Juhász Gyula nem szókincsével vagy mondatfüzésé- vel, hanem a vers hangulatával, nem idézetekkel, hanem a kor megidézésé- vel tesz kísérletet a szellemidézésre (Tóth: Berzsenyi és Csokonai c. szonettek, Juhász: Bujdosó Balassi, Ének Tompa Mihályhoz, Ének Arany Jánosról, bár ez utóbbi szakaszai bőségesen tartalmaznak idézeteket). A mából Weöres Sándor érdekes archaizáló kísérleteire utalunk, Psyché-verseire, arra a filológiai-költői bravúrra, mely- lyel а XIX. század elejének poétái nyelvét rekonstruálva, a múltat ajándékozza meg egy tehetséges költőnövel.

A Petőfi-kialakította verstípusban — még Ernőd sápadtabb portréiban is — az álarc nem takarja el a költői ént, sőt az álarc hívja föl a figyelmet rá. Az áttétel erősíti a költői szándékot, az objektivitás hitelét kölcsönzi. „A régi jó Gvadányi“ nemcsak irodalmi, hanem — mint bemutattuk — irodalomtörténeti érték is.

120