Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)

1972-12-01 / 4. szám - Fried István: Egy Petőfi-vers világa / Az alapiskola felsőtagozata és a középiskolák számára

szatér a versben, a világ is „jó régi“, melyben Gvadányi alkotott (Később apja kap ehhez hasonló jelzőket: „jó öreg“, Egy estém otthon, A jó öreg kocsmárosj, s ez a minősítés egyik bizonyítéka a költő szeretetének, de kissé jelűiről szemlélő magatartásának, mely tanúsítja, hogy Gvadányi szinte csak ürügy a megszólalásra, az ő példája csak a hasonlítás kedvéért került elő. Hiszen épp a költemény nyelve, szóhasználata él a ,,stíl-humor“ (Horváth János szava) eszközeivel; olyan nyelvi köntösbe öltözteti mondanivalóját, mellyel másutt nem él; mely legfeljebb idézetszerüen illeszkedik egyes költeményekbe (mint a Fresco-ritornell hármas Gyöngyösiríme: alabastrom-klastrom- f last rom). Arany János szigorúbban olvasgatta Gvadányit, s az ő tudományos igényű elemzése mégis Petőfi költői igényű elemzéséhez hasonlóan zárul: „a mai germanizált kor haszonnal forgathatja könyveit“. Petőfi verse sem mond többet ennél, az utolsó sor (Könyvének igazi magyar beszédjével) e szándékáról tesz tanúbizonyságot.

De kell-e ennél többet mondani? Ismét leírjuk az évszámot: 1844. Petri- chevich Horváth Lázár drámarészletét sok hasonlóval szaporíthatnánk; három éve hirdette meg a Kisfaludy Társaság népiesség-pályázatát, egyre- másra érkeznek be a különféle nép- dalgyűjtemények a Magyar Tudományos Akadémiába, a folyóiratok, a divatlapok mind több népies hangot próbáló útleírást, zsánerképet közölnek, de az almanachlíra tartja pozícióit, a Honderű és társai tele vannak még a nyelvrontó-erőszakolt nyelvű versezetekkel, ál-bölcselkedésekkel; ez a fajta irodalom, még ha időnként liberális vagy demokratikus gondolatokat hangoztat is, nem szólaltathatja meg a koreszméket, nem zenget- heti ki a kor „érzeményét“. Ezért támad ingerülten és igazságos türelmetlenséggel Petőfi, ezért szándékosan leegyszerűsített stílusa; ezért szól a nemzet nagy eszméitől elfordult jicsú- rokat ostorozó nótárius szerzőjéhez, az ő felháborodását kéri kölcsön; hogy ne csak megvesse, hanem nevetségessé is tegye a kor irodalmi ficsúr- jait, a költészet arszlánjait. Hiszen támadás e vers, nemcsak kifejezéseiben, még inkább hangvételében, a népiesnek ható régiség tudatos zsúfolásában, szándékos megbicsaklásaiban; kihívás a jól fésültség, a simára esz- tergályozottság, a sematikus jambusok ellen.

A vers első — szembetűnő — sajátsága, hogy szókincsével igyekszik tolmácsolni Gvadányi költői világát. Aránylag ritkán él a tulajdonképpen csak magyarított vagy magyarosan írt-ejtett latin kifejezésekkel (penna, poéta, konstrukció, kalamus, funda- mentumos, appetitus), a vers 160 szavából (csak a címet, az „a“ névelőket, az „s“ kötőszókat nem számoltuk föl) csupán 7 az ilyen szó. A költő igen ügyesen majdnem mindegyik szakaszba rejt egyet, s épp szokatlan- sága miatt megnő a szavak „helyzeti energiája“, mintegy kisugárzik, szövegkörnyezetét is némileg megváltoztatja. A „fundamentumos“ magyarság kifejezés a nemzeti érzés versbeli fogalmának mélyebbre és messzebbre ható érvényességet kölcsönöz; ahogy a germanizmusokat nekikeseredett humorral ostorozó szakaszban a „magyar konstrukció“ kifejezéstől lesz hangsúlyosabb a megelőző két kérdés. Hét szó, még csak nem is 5 %-a a vers összes szavának, mégis szembetűnik. A költő versépítő művészetét dicséri, hogy szinte minden szakaszban megtalálja a módját, mellyel e latin-magyar szavakat kiemeli, azt az érzést ébresztve, hogy a népies észjárást követhetjük.

A vers szavai között tovább tallózgatva vesszük észre, hogy a költő maga is felújítja — ha nem is mindig Gvadányi, de — a XVIII. század utolsó harmadának szókincsét: hívság (pl. Barcsay Abrahám élt szívesen e szóval: Hívság látáskor gerjedett jámbor érzés; a kegyelmed, kegyelmetek megszólítás is patinát kaphatott az 1840-es évekre; az 1820- ban keletkezett kegyed, illetve a nagyságod, melyből 1833-ra nagysádkám, majd a nagy s ád lesz, a maga, az ön is használatos, a kegyelmed viszont kevésbé. Jóllü