Szocialista Nevelés, 1972. szeptember-1973. június (18. évfolyam, 1-10. szám)
1972-12-01 / 4. szám - Fried István: Egy Petőfi-vers világa / Az alapiskola felsőtagozata és a középiskolák számára
nyelvet a vele egyidejűleg föltálalt régi költői nyelvtől“. Ezért van igaza Tompa Józsefnek, mikor vitatja, hogy e költeményben Petőfi archaizálna, nyelvében és gondolkodásában nem stílusutánzatot teremtett; mondanivalójának kifejtésére kölcsönvette Gvadányi költői-versteremtő eszközeit, anélkül, hogy azonosult volna velük. Majd a vers szókincsének rétegeit föltárva látni fogjuk, hogy állandóan ott érezzük az idézőjelet, — Pándi Pál szavával — a „vállonveregető szeretet“-et, az ódon hatású sorokba rejtett mosolyt; áttételes e mű, a költői szándék egy múltbéli stílus közegén hatol keresztül, e közeghez csak látszólag idomult, egyszerre válaszolva meg a múlt és a jelen szempontjából föltett kérdéseket. (Petőfi előtt Kölcsey is kísérletezett ilyenféle verssel, 1825-ös keltezésű „Balassá“-ja azonban sikerületlen előképként jöhet csupán számításba.) Az, hogy mi ellen írta Petőfi ezt a verset, világos. 1844-et írunk, virágzik az almanach-líra, mely nem Vörösmarty vagy Berzsenyi, hanem a legjobb esetben is csak Bajza József vagy Czuczor Gergely, illetve a kor harmad- és negyedrangú bécsi (német nyelvű) almanachjainak, zsebkönyveinek költészetét tekinti mintául. A nyelvújításból nem a Vörösmarty lí- rájának-epikájának nemes tüzében edzett irodalmi nyelvet használják föl, hanem finomkodó-kellemkedő, légiesként tetszelgő szalonlírát müveinek. E verseket „a sok erőltetett szó“ jellemzi, hogy Gáldi Lászlót idézzük, s az ő gyűjtéséből írjuk le: búvihar, j é g hat ár, jéghalotti mez, romhaza. Más kérdés, hogy a gyermekifjú Petőfi sem menekült meg az almanachlíra hatásától, Gáldi az ő szókincséből is merít: indulat- c s at a, szellemcsók, földhomály, kéj koránya. Tehát versünk önbírálat is? Petőfi költészetében már a kezdet-kezdetén találunk újfajta törekvéseket, a divatos szavakat olykor a vers egésze indokolja, s egy-egy ilyen jellegű összetett szó megemeli a verset (A borozó, Jövendölés), másrészt, az almanach-líra hatását rendszerint ellensúlyozza a népdal, a népköltészet hatása, amely az igazi dalszerüség, az egyszerűség irányába fordítja a költő alkotói módszerét. A kor almanachköltőinek stílusát Petrichevich Horváth Lázár egy jambikus drámarészletével példázzuk: „Hármas élű Jaj tátong, ah, fölötted elnyelendő Tieidet. Mivel egy és azon Lehellő vérforrásnak, kétfelé Folyó patakja ferdén egyesül Fertelmes ágyba és tilosba, hogyha Fiuk az árva lánnyal öszve nem kél, Ha öszve, testvérének gyilkosa lesz Sós neved több húsba nem él...“ E ma már önmaga paródiájának tetsző részlet igazolja költőnk méltó föl- háborodását, e néhány sor jól szemlélteti mindazt, ami ellen küzdeni kellett: 1. Az ál-fennköltség homályába burkolózó üresség, 2. A divatos szavak, 3. A germanizmus. Eötvös József — épp Petőfi-bírála- tában — panaszolja el, hogy irodalmi nyelvünk tele germanizmussal, s e németességgel szemben értékeli Petőfit: „a szó legszorosb értelmében magyar költő“, s ez a magyarság a stílusra vonatkoztatva is érthető. Petőfi versét vizsgálva, megtaláljuk a vádakat: 1. „gyötri leikeiket gyalázatos hív- ság“ 2. „sok cifra poétái szépség“ 3. „Beszédjek, nem tudni, magyar-e vagy német“ A költői szándékot jelzi a vers felépítése is: minden szakaszban ott a szembeállítás, Gvadányi müveinek „igaz magyar épség“-ét teszi a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba „sok számos poéta“ tinta-fogyasztásként értékelt müveit. A jelzők beszédesen mutatják, mi Petőfi véleménye; míg a jelenben a cifra poéták valóságos csúfságot űznek a magyar nyelvből, „hívság üldözi“ e korcsokat, el- mésség, épség, igazi magyar beszéd a Gvadányi-müvek sajátja. „A régi jó“ — címbeli — jelző még egyszer visz117
