Szocialista Nevelés, 1971. szeptember-1972. június (17. évfolyam, 1-10. szám)

1972-06-01 / 10. szám - Kerékgyártó Imre: Világkép, életszemlélet, világnézet

éppen ezért nem vezethet célhoz. Nem szabad elfelejtenünk ugyanis, hogy világkép sohasem alakulhat függetlenül azoktól a viszonyoktól, amelyek a fejlődő személyiség és önmaga, az egyén és környezete között jönnek létre. Ez ugyanis azt is meghatározza, hogy a világképben az ismeretekkel egyenrangú szerepet töltenek be az érzelmek is, ha ugyan nem jelentősebbek náluk. Nem véletlenül alakulnak ki olyan személyiségek, amelyek tudatilag közösségiek, gyakorlatilag viszont egocentrikusak. Viszonyok csak centrummal együtt képződnek. Ha tehát életének első éveiben önközpontúvá neveljük az erre amúgyis hajlamos gyermeket, megtanulja a közösségi normákat, mégsem sajátítja el a közösségi formákat, mert kialakuló viszonyaiban a normákat is énközpontúvá teszi, lényegében tehát eltorzítja. Késő, ha erre csak akkor figyelünk fel, amikor az elvileg szocialista világnézetű, gyakorlatilag kispolgárian önző ember ellenmondásait látjuk. Jelentkezzék ez saját hatalmának bűvületében a köz szolgálata helyett; mások életébe való belegázolásban, jogtalan előnyök hajszolásában; vagy proletárinternacionalista szólamok mögé rejtett nyers sovinizmusban.

TERMÉSZETESEN az igazság felismerése még semmit sem változtat a dolgokon. El kell jutnunk annak kimondásához is, hogy az ifjúságnézeti nevelésében csak a megfelelő világkép kialakításával juthatunk eredményekhez. Enélkül nem is beszélhetünk világnézeti nevelésről, illetve pontosabban csak beszélhetünk róla tényleges cselekvések nélkül. Gondoljunk csak arra, oktatásunk egyik alapvető feladata az olvasás tanítása, de még ennek az eredménye sem független attól, mileyn képet alkotott magának társadalmi környezetében az olvasásról, értelméről, szükségességéről a betűkkel ismerkedő tanuló. Nagyon sok esetben a gyenge tanulmányi eredményeket a képességek fogyatékosságára vezetjük vissza, a valóságban nem ebben kell keresnünk okait. A gyermeki világképben a tanulás felesleges teherként szerepel. Környezetében senkit sem lát tanulni, ellenben sokszor hallotta és hallja, milyen időlopás a szellemi munka. Szüleid is megéltek nyelvtanulás nélkül, te is boldogulhatsz sit., kár ezzel törnöd magad. Fokozottabban érvényes mindez a nevelés eredményeire, már azért is, mert ezen a ponton maga a tanulás is nevelési problémává válik. Ha a pedagógus ezt nem ismeri fel, s az oktatás problémáit oktatással kívánja megoldani (korrepetál stb.], még rosszabbá válik a helyzet.

Nem vállalkozhat nevelésre az a pedagógus, ki nem igényli, hogy a rábízott gyermekek világképét minél alaposabban megismerje. Ehhez felesleges a ma annyira divatos felmérés eszközeihez folyamodnia. Aki csak akkor képes megismerni, mi a gyerekek felfogása tanulásról, kötelességről, munkáról, alapvető etikai kérdésekről, ha erről kérdőíveket töltet ki velük, sürgősen adja vissza az oklevelét. A gyermekek megismeréséhez legjobb eszköz, ha a megismerés vágya igényünkké válik, s köztük, velük élünk. Ezt semmilyen kérdőív nem pótolja soha. A nevelés a megismert világkép alakításában

a) egyes elemek fokozatos lebontását,

b) mások tudatos megerősítését,

c) és ismét mások tervszerű felépítését követeli tőlünk.

Elég gyakori jelenség, hogy a gyermeki tulajdonságokat még szakavatott pedagógusok is statikusan nézik. Bájosnak minősítenek oly megnyilvánulást, amely a néhány év múlva kibantakozó pimaszság csíráit hordozza magában. Megerősítik egyesek énközpontuságát éppúgy, mint mások perifériális helyzetét. Az egyik sztárként él, szerepel az iskolában, a másik alig jut szóhoz. Az egyiket csodálják, a másikat állandóan kigúnyolják — még maguk is. A pedagógus akkor válik iskolamesterből szakmájának hivatott művelőjévé, ha a dinamikus látásmódot tudja kialakítani önmagában: a ma csetlé- seiben, botlásaiban, minden megnyilvánulásában az alakuló jövőt képes mér294