Szocialista Nevelés, 1970. szeptember-1971. június (16. évfolyam, 1-10. szám)

1971-05-01 / 9. szám - Mózsi Ferenc: Ötven éves a CSKP. 1921-1971

amely lépésről lépésre, ha veszteségekkel is, de győzelmesen halad a szabadság felé ... Önök nem szabadok. Mi sem. S nem szónoki fogás, ha azt mondom, hogy az Önök felszabadulásának a napja jelenti számunkra is a szabadság napját.”

S hogy ez valóban igaz, azt a Pártnak az egészséges, a minden gyermeknek azonos tanulási feltételeket teremtő iskolaügyért való küzdelme bizonyítja. Hiszen 1948-ig hazánkban csak 11-éves korig részesültek a gyermekek egységes oktatásban. 11-éves korukban, a társadalom osztálytagozódásának megfelelően, a gyermekek 8 százaléka gimnáziumba, 30 százaléka polgáriba és 45 százaléka népiskolába jár. Ismert, hogy a népiskola, teljesen zsákutca, a polgári pedig részben zsákutca jellegű iskolatípus volt. A párt harca azért, hogy 15-éves koráig minden gyermek azonos műveltséget kapjon és mindenki képességei szerint tanulhasson tovább, hogy már a középiskolában az arra rászolgáló tanulók ösztöndíjat kapjanak, mindez a legigazságosabb iskolapolitikai program, melyet a CSKP már a 20-as években felvetett. A proletariátus és az iskola címen több elvi jelentőségű cikk fejtegeti már ebben az időben az iskola osztályjellegét, a szovjet iskola- politika jelentőségét és előnyeit a dualisztikus iskolarendszerekkel szemben. A vörös Kladno-ban például a munkások gyerekei számára a kommunista tanítók „egységes munka-iskolát” (jednotná škola práce) szerveztek már 1918-ban, melyet a burzsoázia csak 1933-ban tud felszámolni.

1937. május 16 —18-án, a a Párt besztercebányai (Banská Bystrica) konferenciáján, alapos elemzésnek vetik alá az iskolaügyet is. Itt már nemzetiségi szempontból is kritizálják a burzsoá iskolapolitikát, mely jelentős különbségeket teremtett a cseh, a szlovák és a nemzetiségi iskolák anyagi és személyi ellátottságában. Ekkor fogalmazzák meg először a nemzetiségi iskolapolitika axiómáját: a mindenki számára azonos anyanyelvi tanulási lehetőségek megteremtésének szükségét.

Mindezt valóra váltani azonban csak a felszabadulás után lehetett, mint ezt Fučík már 1931-ben megmondotta. Az 1948-as Februári Győzelem után szinte az els€ jóváhagyott törvény az „egységes iskolatörvény”, mely megszünteti a zsákutca jellegű iskolákat, s megteremti hazánkban a fenti elv optimális valóra váltásának lehetőségét. S az eredmény? Ismét messze meghaladná lehetőségeinket a részletes felsorolás, ezért csak néhány adatot sorolhatunk fel:

1938-hoz viszonyítva ma nyolcszor több az óvodánk, 11-szer több osztállyal, 21-szer több óvónővel és 5-ször több tanulóval rendelkezünk. Az egy óvónőre eső gyermekek száma 1938-ban 60 volt, s ma 22.

A 6—15 éves tanulók száma Szlovákiában 1938-ban 448 ezer volt, ma 708 ezer. Az osztályok száma 11 ezerről 20 ezerre nőtt. Az egy tanítóra eső tanulók száma 39-ről 26-ra csökkent.

Az általános középiskolások száma megkétszereződött, 62 ezerről 126 ezerre nőtt. A középiskolás tanulók száma (beleértve a szak-középiskolákat is) ma 15-ször több, mint 1938-ban volt.

A főiskolai hallgatók száma 8600-ról 38 ezerre nőtt. Sorolhatnánk még tovább iskolapolitikánk — a szakkörben általában jól ismert — eredményeit.