Szocialista Nevelés, 1970. szeptember-1971. június (16. évfolyam, 1-10. szám)

1970-09-01 / 1. szám - Mózsi Ferenc: Középiskoláink számára

*

sát, hogy a tanulóknak élő és konkrét elképzelésük legyen az olvasottakról.

Mert jó az, ha bővítik a tanulóknak a szépirodalmi szöveggel kapcsolatos földrajzi és történelmi, szótani és mondattani ismereteit, de mindezt nagy kár lenne „a szépirodalmi szöveg közvetlen, hangulatos emocionális befogadása“ rovására tenni. Az irodalom művészet1 és vannak a léleknek régiói, ahová csak a művészi Szép, a művészet erejével kifejezett Jó hatolhat be. A művészi alkotásoknak — világunk e különös tükreinek — célja, hogy megváltoztassanak minket, hogy szebbé, jobbá tegyenek. Tudjuk, a művészi mű erejének vagy erőtlenségének kérdése nem csupán esztétikai vagy pedagógiai probléma. De egy művészi alkotásnak a történelem vagy a földrajz, a grammatika vagy más tudományos diszciplina illusztrációjára való degra- dálása a pedagógiai gyakorlatban — bántóan sértő. Egyszerűen azért, mert az irodalom művészet, mely nem mondhat le a „vox humana“ teljességének eszméjéről, ennek kibontakoztatásáról. Már pedig ez az, ami hiányzott a pedánsan vezetett tanítási óráról. Hiányzott az irodalmi élmény, hiányzott az esztétikai, de az erkölcsi nevelés is.

Az irodalmi élmény nevel. Az élmény kiváltása feltételezi a megértést. Azonban mi az, amit a nyelvészeti, statisztikai, stilisztikai, irodalomtörténeti, irodalomelemző módszerekből egy vers iskolai vizsgálatánál hasznosítani érdemes. Mi az, ami mind a leíró, a struktúra szabályszerűségeit kutató, mind a történeti vagy pszichológiai jellegű — az irodalomtudományban újabban általában használatos módszerekből vagy a történeti-genetikus jellegű szövetvizsgálatból hozzásegíti a tanulót a szöveg mélyebb megértéséhez, az irodalmi alkotás élvezetéhez, az olvasási élményhez?

Az élmény magvának a látott tanítási órán a részvétnek, a megrendülésnek kellett volna lennie. Ennek hiánya okozta hiányérzetünket. Mert hiányzott az irodalmi alkotás kiváltotta érzelmi hatás, a megrendülés élménye, a „nagyon sajnálom a lány arcú Szondi két dalnokát“ féle tanulói megnyilatkozás. Ennek a megrendülésnek nyomán kellett volna tovább gyűrűznie az élménynek a katarzis felé azáltal, hogy a tanulók szubjektív érzelmi szenvedéllyel döbbentek volna rá, ,,de mégis örülök, hogy volt erejük eluta- sítaniok Alit“. Az iskolai gyakorlatban az irodalmi élmény megteremtésének legnehezebb és legproblematikusabb fázisa a műben elénk táruló és nekünk szegülő világ szembesítése önmagunkkal. A „mit tennék én hasonló helyzetben“ féle gondolat, átélés, mert nemcsak Rólad, hanem Rólam is szól a mese. Ahhoz, hogy Szondi két apródjának személyessége általánossággá válhassék, ahhoz tudatosítanunk kell azt a hegeli megállapítást, hogy nem a művészetnek van filozófiája, hanem a műben van a filozófia. S ha a műben van a filozófia, az „emberi magatartás minta“, akkor jó, ha a tanulók Szondi két apródját két erő vonzásában látják’ (lásd a 15. lapon levő ábrát.)

A balladában a két egymással ellentétesen ható erő, a halált megvető hűség szárnyalása és menekülés lehetősége, Ali hívó szava; a gondolat „tézise“ és az érzelem „antitézise“ egyszerre és együtt adja a vers feszültségét. A ballada 1. és 2. versszaka a bevezetés. Ezután a harmadik és a páros versszakok Ali hívó szavát, a páratlan versszakok pedig Szondi dicsőítését tartalmazzák nyolc-nyolc versszakban. Kivételt képez a 16. versszak — melyben az ellenség megfeledkezve magáról, Szondi hősiességét dicséri.

A formai elemek és a megrendülés élménye a hozzájuk tapadó hangulattal, gazdag asszociációs körükkel át kell, hogy lendítsék tanulóinkat a „story“ falán. Érzelmi reagálásuk alapján a műélvezőnek azonosítania kell magát a hőssel, a költővel. Ki kell

1 „Az irodalom Kelet-Európábán az egész XIX. századon keresztül a nemzetté válás egyik legfőbb eszköze is: lényegesen nagyobb részt vesz a politikai és általában a közéletben, mint nyugaton. Az író itt nemcsak művész, hanem egyben politikus is“. (Sziklay László: A kelet-európai összehasonlító iroda- lomtörténet-írás néhány elvi kérdéséről — Világirodalmi Figyelő, 1932. 4. szám. 486. old.)

Ebben az írásunkban ezt a szempontot — figyelmen kívül hagytuk, habár ez nem mond ellent fenti megállapításunknak.

14

15