Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)
1969-11-01 / 3. szám - Zeman László: A nyelvtudomány és a nyelvtanítás / Középiskoláink számára
85 és ,.rossz“ nyelvet vagy nyelvváltozatot („valakit nyelve miatt megszégyeníteni olyan, mintha bőrének színét kifogásolnánk“]. Ilynemű kontextusos vizsgálat a nyelvet a helyzethez kötött és „nyelvjárási“ változatában tanulmányozza. Főleg a szubsztanciában eltérő nyelvjárásokkal szemben a regiszterek inkább a formában különböznek. Legszembetűnőbb az egyes csoportnyelvekben a sajátos szóhasználat, szókincs, pl. a tudományos-műszaki kifejezések feltűnő jelzései egy nyelvi rész- tartománynak. E három tényező mellett (nyelvi kontaktus, dialektus, regiszter) lép fel negyedikként az értékítélet, az egyén vagy közösség viszonyulása a nyelvhez, amelyet használ. Alapjában, amint mondtuk, nyelven kívüli: erkölcsi vagy esztétikai, vagy pragmatikus (mindegyik a társadalmi hatásosságba torkoll). Az új nyelvi magatartásformára törekvés abból adódik, hogy szociálisan viszonyulunk a régihez, nem önmagából a nyelvből. Megváltozik ítéletünk, megértjük pl.: a köznyelv, az irodalmi nyelv, a szaknyelv a magasabb műveltség, az írásosság stb. helyzeteinek nyelvváltozata. A felsoroltakat a funkciós stílusok, a beszélt és az írott nyelv, az egyéni, a szép- irodalmi stílus lényegének a megfogalmazása egészíti ki és teszi beláthatóvá valóban élvezetes egyszerűséggel (a Longmans nyelvészeti sorozatok olvasmányossága közismert). Az idegen nyelvtanulás egyik központi kérdése az Li és L2 viszonya, ill- az Li szerepe az L2 elsajátításában. A megválaszolás a konkrét helyzet függvénye; különböző anyanyelvűek egy csoportban oktatása, vagy ha a tanár nem beszéli tanulóinak anyanyelvét, kétségtelenül csak a legkövetkezetesebb direkt módszerrel oldható meg. A kontrasztív nyelvtan, a két nyelv leíró összehasonlítása ismeretében azonban a tanár megelőzheti, kivédheti az interferencia által fellépő hibákat, nehézségeket. Kontrasztív nyelvhasonlításkor mindig az egyes kontextuálisan egyenértékűnek bizonyuló kifejezéseket, egységeket vetjük össze, nem az egész nyelvet. Az anyanyelv kiiktatásával nem alkalmazhatjuk ex post sem a kontrasztivitást a hibás formák kiküszöbölésére, bár hatásosabb módszer, mint a leíró helyettesítés. Sajátos módszere az öszehasonlí- tásnak, amikor az egyik nyelvet a másik kategóriáival írjuk le. Az angol hagyományos leírása a latinon alapult (ez előnyös az angolul tanuló román nyelvűeknek). Vagy pl. az angol tanulók orosz tanfolyamaiban az oroszt az angol nyelv kategóriáinak mátrixába foglalják, s eközben észleltetik, hogy a nyelvekben csak ritkán van egy az egyhez megfelelés. Az oktatás előrehaladottabb szakaszában a leírás irányát vissza kell fordítanunk, másképpen a formáknak csupán részleges megfelelését tudatosítva, tanulóink arra a meggyőződésre jutnak, hogy az idegen nyelv anyanyelvűnknek tökéletlen mása. Két nyelv összehasonlításának specifikus esete a fordítás. Vonatkozás két másmás nyelvű szöveg között, amely megközelítően azonos helyzetben azonos funkciójú. A szövegmegfelelés tehát nem formális, hanem kontextuális. Szemléltető francia—angol példamondat megfeleltetésével modellezik — a kontrasztivitások kiütköztetése végett — a fordítást mint progresszív szelekciót. Kontextuális kritériumok alapján az egyenérték-valószínű- ségskálán elhelyezkedő célnyelvi kategóriákat és egységeket mint a forrásnyelvi egységek ekvivalenseit írjuk fel, s a közvetlenül fölérendelt egység (forrásnyelvi evidencia vagy a célnyelv sajátossága szerint) folyamatosítja a rektifikációt. A kötet második része (The Linguistic Sciences in Relation to Language and Language Teaching) a nyelvtudomány alkalmazásával foglalkozik a nyelvtanításban. Leszögezi, a nyelvtanárok ellenszenve a nyelvtannal szemben abból ered, hogy a hagyományos nyelvtani leírás elégtelenséget tapasztalják. A bonyolult és ina- dekvát nyelvtan a hiányzó vagy túl egyszerű elmélet következménye. A fejezet végigvezet minket a nyelvtudomány fejlődésvonalán az indiai és görög nyelvészettől napjainkig. A görög grammatikában a formális már központi helyzetű, a nyelvi kategóriákat formálisan jellemezték, az alaktant elhatárolták a szintaxistól, s megvolt a kettő kongruenciája: a szavak alaktani kategóriáit mint szintaktikai osztályokat fedték fel- (A főnevet pl. elégségesen biztosította esetragozása, s az, hogy mint osztály más osztályokkal — az igével stb. — léphet bizonyos szerkezeti kapcsolatokba. Külső jelentésének — a főnév mint személy, élőlény vagy dolog megnevezése — csak kiegészítő szerep jutott. Az alany-állítmányi viszonynak mint logikainak a felfogása, ma tudjuk, nem érvényes (a nyelv nem logikai relációk leképezése), de a görögben és a vele rokon latinban, a klasszikus irodalmi szöveg vizsgálatában ez sem minősült teljesen idegennek. A középkor átvette a latint, és megmerevedett a nyelvnek mint logikai ítéleteknek a szemléletében. A latint kibillentő reneszánsz (nemzeti nyelvek, a bővülő világ nyelvi tarkasága pedig nem boldogulva a nyelvnek mint a gondolat burkának az
