Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)

1969-09-01 / 1. szám - Sziklay László: Szempontok a magyar és szlovák irodalom tanításának koncentrációjához

azonos, ami eltér egymástól a két nemzet kulturális és irodalmi fejlődésében is, mert csak így tudjuk igazán kidomborítani a szlovák irodalomnak — mint általában valamennyi irodalomnak — az önálló arculatát.

Csak egy példával illusztráljuk, hogy mit akarunk ezzel mondani: a szlovák irodalomban a szocialista realizmus, mint művészi irány Peter Ji- lemnický regényeiben tudatosan és hiánytalanul fellép már a felszabadulás előtt, két háború között, amikor nálunk itthon még nyoma sincs, annak ellenére, hogy a magyar szépprózának a szlovákénál lényegesen gazdagabb hagyományai vannak. Mi ennek az oka? A két háború közötti Magyarországról senki sem juthatott érintkezésbe a Szovjetunióval, Nagy Lajos és Illyés Gyula ismert írókongresszusi útja kivételével nem volt hazai magyar író, aki csak bepillantást is nyerhetett volna a szovjet életbe. Az új művészi irány ekkor magyarul csak az emigráns írók műveiben érvényesülhetett, akik itthon — az adott helyzet következtében — csak 1945 után hathattak szélesebb körben. Peter Jilemnický, a polgári Csehszlovákiában engedélyezett Kommunista Párt tagja, hivatalos úton járt kint a Szovjetunióban, ott mint egy kivándorolt cseh és szlovák munkáscsoport tanítója működött, majd elvégezte Moszkvában az újságírói egyetemet. Műveinek meg is volt — mindjárt megjelenésükkor — a hazai közönségük, hiszen Csehszlovákiában a Kommunista Párt legálisan működött. A politikai helyzetnek ez a rendkívül nagy különbsége okozta aztán az eltolódást a művészi irány fejlődésében is, amely csak a legutóbbi 10—15 évben szűnt meg.

Amilyen világosnak látszik a kapcsolattörténeti szempontok alkalmazása a főiskolán, annyi ma még súlyosnak látszó problémát vet fel általános iskolai és gimnáziumi viszonylatban. Az alapvető és a középfokú ismereteket oktató tanintézetek még a közelmúltban is csak jóval közzétételük és alkalmazásuk után tudták átvenni a legújabb tudományos eredményeket — hiszen tantervi és egyéb kötöttségeik meg sem engedhették, hogy minden újabb és újabb felfedezésre reagáljanak. Csak napjaink forradalmi technikai csodáinak óriási átütő ereje, hatalmas tömegsikere kényszeríti az iskolát arra, hogy azonnal beszéljen arról is, ami előtt az újságolvasó, az utcán figyelmesen járó gyermek érdeklődése következtében még akkor sem tudna elzárkózni, ha történetesen volna olyan tanár, akit ne ragadna el a szputnyik vagy a lunyik lenyűgöző szenzációja. De vajon így vagyunk-e a humán tárgyakkal és főleg az irodalommal is? Korjelenségre akartunk rámutatni ezzel a kissé szkeptikus kérdéssel, viszont magunk jól tudjuk, hogy tömegeink sokirányú nevelése szempontjából az irodalomra éppúgy szükség van, mint kultúránk egyéb tényezőire. A másik komoly akadály, amellyel szempontjaink érvényesítésénél az általános és középiskoláknál számolnunk kell, az, hogy ezek a szlovák tanítási nyelvű vagy szlovák nyelvet tantárgyként tanító intézeteink többségükben az országnak aránylag még mindig elmaradottabb vidékein működnek, ahol a múlt maradványai az általános műveltség s ennek következtében a világnézet síkján még mindig jobban megvannak, mint a központi helyeken. Nem ide tartozik, hogy a Magyarországon ' ma még meglevő provinciális mentalitásnak minden okát itt hosszas társadalmi helyzetkép megrajzolásával feltárjuk, itt csak azt említjük meg, hogy az egyik: a tájékozatlanság, a tudatlanság. Ott, ahol Vörösmarty Szép Ilonkájának és Sládkovič Detvanjának az alapján kétféle Mátyás 6