Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)
1969-10-01 / 2. szám - Deme László: Az iskolai nyelvművelés alapjai
37 az uralkodó, a jellemző, a természetes az élet minden mozzanatában és vonatkozásban. Élni, beszélni, gondolkodni és tanulni a nemzeti körülmények között élő társadalom tagjai számára egyértelműen azt jelenti: anyanyelvi közegben élni, anyanyelven beszélni, az anyanyelv segítségével gondolkodni és tanulni. Nemzeti körülmények között a családi szférán kívül az anyanyelv fogja át a közéletet, a munkatevékenységet, a szaktanulást, a kulturálódási, az irodalmi életet, a tájékoztatást és tájékozódást; azaz mindent. A nemzetiségi helyzet adta képlet már nem ilyen egyértelmű. Államainkban eléggé zavartalan ugyan a családi élet anyanyelvűsége s van lehetőség anyanyelvű kulturálódásra és tájékozódásra is (minthogy a nemzetiség nyelvén van irodalom és sajtó, sőt többnyire rádió-, esetleg televízió- adás is. De már az iskolázás csak egy bizonyos szintig lehet anyanyelvű; a közélet, a gyakorlati munkatevékenység és a magasabb szakműveltség pedig általában egész terjedelmében (s ha nem, akkor is csak alsó régióiban nem) csak az államot szervező nép nyelvén, azaz a nemzetiségi polgár számára idegen nyelven közelíthető meg. Mindez persze államjogi és gyakorlati kérdés. De nem tekinthető csak annak, mert eléggé közvetlenül hat az egyéni gondolkodás fejlődésére; s ezen keresztül az adott társadalmi csoportéra mint kollektíváéra, mint „mikrotársadaloméra“ is. S ennek eredményeképpen a nemzetiségiek legnagyobb részében két rétege alakul ki mind a mondatalkotásnak, mind pedig — az ettől elválaszthatatlan — gondolatfűzési rendszernek: egy anyanyelvi és egy idegen nyelvi. Lehet a kettő párhuzamos, olyanformán, hogy az idegen nyelvi fogalomalkotás és gondolatfüzés egy már kialakult anyanyelvire támaszkodik. Akkor ez nem baj, sőt éppen nyereség (legföljebb némi pluszfeladat, amit a nyelv elsajátítása jelent). Nyereség, mert a két nyelven (és két nyelvben) művelt ember önkéntelenül is egybevet, összemér, elhatárol. Még anyanyelvi rögzítettségű fogalmai is biztosabbá válnak benne, ha állandóan egy másik rendszer kontrollálja őket; anyanyelvi gondolatfűzése is tudatosabbá fejlődik, ha lépten-nyomon alkalma van annak formuláit más szintémáéi- val összevetni. Ám az esetek nagyobbik részében nem ez a párhumazosság a jellemző .forma, hanem egyfajta alternativitás, réteges megoszlás. S ebben bizony az anyanyelv húzza a rövidebbet. A nemzetiségi egyének többségét az jellemzi ugyanis, hogy a két szélső területen — a familiáris és a kulturális tematikában — fogalomkészletük és gondolatfüzésük anyanyelvi megalapozottságú; de a középrétegben — a közéleti, a szakmai, a tudományos szférában — már nem erre támaszkodik, hanem az államot szervező nemzet nyelvére, azaz egy másikra, egy idegenre. Nem volnánk marxisták, ha nem tudnánk: az ember nemcsak a fizikai léte (azaz a familiáris környezete) meg a szellemi kultúrája együtt, hanem munkája és társadalmi léte is, semmivel sem kisebb mértékben. S ha ebben a — tulajdonképpen legemberibb — vontakozásában más fogalomalkotási és gondolkodási rendszerben él, az már föltétlenül egyfajta törést jelent benne. Annál is inkább, mert egzakt fogalomalkotásra és zárt logikájú gondolkodásra éppen a közélet, a szakma meg a tudomány neveli. Illetőleg hát nevelné akkor, ha ez a szféra összekötő volna a lét szintjén mozgó familiáris, meg a tudat legmagasabb (de egzaktságra kevésbé kényszerítő) formája, a kulturális réteg között. A szocialista nemzetek művelt és gondolkodó nemzetek. Minek köszönhető ez, — azon felül, hogy a termelőeszközök köztulajdonba vételével megteremtettük a kulturálódás lehetőségét a tömegek számára? Igen nagy mértékben annak, hogy a tudományok is behatoltak a szélesebb közönség ismeretkörébe, sőt mentalitásába; s a szélesebb rétegek is behatoltak a közéletbe. A fogalomalkotás és a gondolatfűzés pontossága az emberekben nem elsősorban a „magas-
