Szocialista Nevelés, 1969. szeptember-1970. június (15. évfolyam, 1-10. szám)

1970-02-01 / 6. szám - Varga Béla: A Köbölkúti Alapiskola eredményeiről

és sok mindent megmutat. Látjuk belőle az egyes iskolatípusok iránti .érdeklődés ingadozását, hullámzását. Megállapíthatjuk belőle, mikor kezdtek szövetkezeteink stabilizálódni, mikor kezdtek a tanulók a jobban fizetett szakmák iránt érdeklődni.

Iskolánkat 1968-ig 504 tanuló hagyta el a 8. ill. 9. osztály befejezése után. Ebben a létszámban nincsenek benne azok a tanulók, akik az iskolát nem az utolsó évfolyamban fejezték be. Erről egy különálló felmérést szándékozunk készíteni és közzétenni, mert ezeknek a tanulóknak a száma is sok mindenre rámutathat az iskola színvonala, a pedagógiai propaganda és az osztályfőnökök munkájával kapcsolatban. Az említett 504 tanuló közül 124 ment általános középiskolába (gimnáziumba), ahol leérettségizett, ill. fog érettségizni. Nagyon érdekes megfigyelni, hogyan alakul, módosul az általános középiskolába (gimnáziumba) menő tanulók száma az évek folyamán. Az első években még él ennek az iskolának a tradíciója, a legkevesebb jelentkezett oda az 1959—62-es években, ekkor már ez az iskolatípus veszít tekintélyéből, és több tanuló kéri felvételét a szakiskolákba. A későbbi évek folyamán ismét emelkedni kezd az általános középiskola iránt érdeklődők száma. Ez véleményem szerint örvendetes, mert tanulóink egyre nagyobb mértékben igyekeznek a főiskolákon, egyetemeken továbbtanulni.

Szakiskolába 70 tanuló jelentkezett, akik zömében Kassán és Komáromban végeztek ill. végeznek majd (a gépipari iskolákon vagy a mező- gazdasági technikumban Komáromban). Néhány an szlovák tannyelvű szakiskolát abszolváltak. A szakiskolák iránti érdeklődés igen gyenge volt az iskola első éveiben, majd kisebb hullámzással hasonló szinten tartja magát az általános középiskolákkal. A helyzet az, hogy szakiskolába több tanuló is jelentkezne és nem az általános középiskolák rovására, ha számunkra megfelelőbb lenne ezen iskolák hálózata. A szakiskolák száma, úgy gondolom, nem felel meg a magyar diákság számarányának sem. A szülő nehezebben engedi gyermekét egy távoli városba védelmi, anyagi szempontból egyaránt. Ekonómiai iskolába pl. csupán azért, mert nincs elegendő ilyen iskola, évenként 1—2 tanulót irányítunk.

Ugyanis az egyetlen surányi ekonómiai iskola nagy körzetére való tekintettel egy iskoláról több tanulót nem vehet fel. Hasonló a helyzet az óvónőképzésnél, ahol egyetlen osztály áll óriási körzet rendelkezésére.

Ezenkívül 4 tanulónk ment konzervatóriumba, ill. katonai iskolába. Tehát a végzett 504 tanulóból 224 szerzett ill. szerez középiskolai végzettséget, ami a tanulók 44,42 százalékát teszi ki.

Az 1953—62. években a tőlünk középiskolába menő tanulók száma 117. Közülük 2Ö-en szereztek főiskolai képesítést, ami az érettségizettek 24,78 százalékát teszi. Ez azokban az években az összes nálunk végzett tanulók 13,06 százalékát képezi. Ezzel az eredménnyel még távolról sem vagyunk megelégedve. A főiskolát végzettek zömében pedagógusok.

Összevetve: a feltüntetett százalékok azt mutatják, hogy van létjogosultságunk, hogy nem kell szégyenkeznünk egyetlen szülő előtt sem, aki magyar tannyelvű iskolába íratta gyermekét. Azt hiszem, hogy — ha ezt a bizalmat eddig megérdemeltük, a jövőben még inkább így lesz.

Sokat panaszkodunk, hogy létesülő ill. létesülendő üzemeinkbe, melyek Dél-Szlovákia foglalkoztatottságát is hivatottak megoldani, nincs elegendő szakmunkás. Ez gyakran igaz is, de sokszor vagyunk tanúi annak, 166