Szocialista Nevelés, 1966. szeptember-1967. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)

1966-10-01 / 2. szám - Koczka Péter: A színházról

lődést gátló osztályokkal folytatott harc eredményezte. A dráma a valóságnak ezeket az el­lentéteit ábrázolja. A dráma (a többi művészetekkel együtt ] tehát olyan tör­téneteket ábrázol, amelyek társadalmi ellentéteken alapulnák. Gondoljunk például Shakespeare Hamletjére, az új­nak, az erkölcsösnek — Hamletnek és Horátiónak harcára a trónbitorló ki­rállyal, Claudiusszal és Polóniusszal, a király miniszterével, az udvaroncokkal, tehát a régivel, az erkölcstelennel. Az ilyen ellentétek ábrázolása nemcsak a dráma, a színház sajátossága. A szín­háznak azonban az ellentétek ábrázo­lásában külön szerepe is van. A dráma a valóság ábrázolását ugyanis az em­berek közötti hatalmas ellentétben, konfliktusban sűríti. Csak azokat az er­kölcsi, lélektani mozzanatokat ábrázol­ja, amelyekből ez az ellentét előáll és amelyeket kivált. Minden alak, minden lelki vonás, minden mozzanat ennek a fő ellentétnek a kibontakozását, ábrá­zolását és megoldását szolgálja. Amikor a színházban ülünk, a jó dráma valami különös feszültséget vált ki. Ez a sűrítésnek, az ellentétek kibon­tásának, megoldásának a feszültsége. A nézőnek a darab mondanivalóján, a színészek játékán kívül még azt is meg kell figyelnie, sikerült-e a drámának benne kiváltania ezt a feszültséget, az ellentétek ilyen magas hőfokú ábrázo­lását? A színház összetett, kollektív művé­szet. A színdarab létrehozásában a mű­vészek egész sora vesz részt. Amikor mi, a nézők az alkotást szemléljük, egy­séges elgondolású, menetű előadást lá­tunk. Egy valaki fogta össze — mond­hatnánk hangszerelte az egész alko­tást — ez a rendező. Mindenekelőtt ér­telmezi az eljátszandó darabot, elkép­zeli az egyes alakok jellemét, a jelle­mek fejlődését és a mondanivaló ábrá­zolásához szánt formát. A rendező kép­zeletében kialakulnak az egymást kö­vető képek, a játék stílusa, a szerep­hez kiválasztható legalkalmasabb szí­nészek. A darab színrehozását nagy munka előzi meg. A próbákon a ren­dező látja el utasításokkal a színésze­ket is, a rendező hangolja egybe, teszi egységessé a különböző színészi játék­stílust. Rossz a rendező tevékenysége — mondják —, ha az alkotáson „lát­szik“, hogy rendezve van, azaz a drá­ma formája mesterkéltnek, csináltnak tűnik. Az együttes egységes szellemű munkája a rendezőt dicséri. Akkor jó a rendezés, ha a drámában „minden a helyén van“. Az irodalmi nevelés ta­nítójának meg kell találnia az alkal­mat, hogy tanulóival évente legalább egyszer megnézzen egy színielőadást. Ha a tanuló elhiszi, hogy Nyilas Misit, vagy a „Háború és béke“ Natasáját lát­ta, akkor jó az előadás. Am nemcsak el kell hinnie, de benne kell élnie a lá­tott figurának. Hogy lehet az, hogy a színész egyik este Tartuffe, másik nap Julius Cézár és legközelebb esetleg a „Revizor“ polgármestere? Hogy lehet az, hogy a színész a szerep szerint es­téről estére meghal, tragikusan szerel­mes vagy gonosz? Miért képes a szí­nész ennyi jellem, ennyi magas fokú érzelem megformálására? A színész mindenekelőtt jól ismeri az író által megrajzolt figurát, típust. Ennek ismeretében kialakítja a saját elképzelését az alakról, akit életre kell keltenie. A jó színész ismeri a valósá­got, a valóság legjellegzetesebb típu­sait, megfigyeli őket és róluk mintáz. Itt kapcsolódik egybe az író, a rendező és a színész munkája. A jó színész mi­után megértette, kialakította szerepét, nemcsak a szöveget, a hangsúlyt, ha­nem minden mozdulatot megtanul. Amikor az előadást látjuk, a színész nemcsak a pillanat ihletében, átélésé­ben játszik. A színész átéli játékát, de közben figyeli önmagát. Hiszen, ha a színész magát csak a pillanat ihletére bízná, mindennap másképp játszaná szerepét. A nagy színész játékában ket­tőség uralkodik — a tudatos ábrázolás és a pillanat átélése. A színésznek hangját, mozdulatait, be kell állítania és ezt csak hosszú munkával érheti el. Azok a színészek, akik a színészetet csak mint mesterséget (és nem mint művészetet) sajátították el, magukat a mű elé, az ábrázolt alak elé helyezik, olyan hangot ütnek meg, hogy a jósze­mű néző azonnal észreveszi a mester­kélt, hamis alakítást. Ha a színész csak ÖO

Next

/
Thumbnails
Contents