Szocialista Nevelés, 1966. szeptember-1967. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)

1966-12-01 / 4. szám - Mács Zoltán: Az ifjúkori bűnözés megelőzése érdekében

adó ablakát szintén bezúzták és ezen át, számunkra ismeretlen cél érdekében az iskola konyhájába hatoltak be. Itt elfogyasztottak egy fél vajat és néhány szelet kenyeret, majd a konyha ablakán át távoztak, nyilván egyéb elfogyasztható dolgot nem találtak. Az asztalon vajasan hagyott három kés árulta el a kalandorok számát.

Kik tehették?

Az tény, hogy csupán a kalandvágy fűtötte őket. Nem is igen volt szándékuk nagyobb méretű lopást elkövetni, hiszen a konyhából nyíló raktár ajtaját, ahol feltehetően volt ellopni való, érintetlenül hagyták.

A kérdésre néhány óra múlva megkaptuk a választ a közbiztonsági szervektől. (Ugyanis a „betörők“ azon az éjszakán más bűncselekményt is elkövettek. Letartóztatásuk után ezt a betörést is beismerték.)

Miután az iskola igazgatója a tan- testületi szobában közölte a nyomozás eredményét és az egyik „betörő“ nevét, többen elcsodálkoztak. Azok, akik még visszaemlékeztek B. L.-re, nemigen estek ámulatba. Valaki megjegyezte: „Már akkor, 5.-ben és 6.-ban is csavargó természetű gyerek volt.“

Igen. Akkor, 8—9 évvel ezelőtt, még nem sejtettük, hogy csavargós természete következtében idáig juthat. Akkor úgy hittük, elégnek bizonyul a szülőkkel való összefogás ahhoz, hogy jó úton véljük a fiú erkölcsi formálódósát.

Igaz, hogy 8 év alatt sok más káros behatás áldozata is lett B. L., és döntő mértékben ez sodorta őt a ma már visszaeső bűnöző siralomra méltó sorsára, de akaratlanul is ott szunnyad a kérdés: vajon mindent megtettünk-e iskolás korában azért, hogy ismerve csavargós természetét, megóvjuk, vagy legalább is felvértezzük az élet későbbi, számára káros hatásai ellen? Vajon nem követtünk-e el mulasztást, amikor B. L. 5.-es, vagy 6.-os korában elszökött az iskolából? Nem. Ott hagytuk az osztályt és kerékpáron indultunk a keresésére, vagy nagyobb tanulókat küldtünk érte. Értekeztünk a szülőkkel, tanácsot adtunk nekik. Ameny- nyire időnkből telt az osztály tanulóinak sokféle nevelési problémái közben, külön is szemmel tartottuk. Elég volt ez a „bevált“ pedagógiai intézkedés? Tehettünk volna-e még többet, egyebet is? Akkor a 10—12 éves fiút a szülői szigor és a tanítói következetesség segítségével visszakényszerítet- tük az iskolába. Néhány nap múlva azonban ismét elszökött, és elölről kezdtük az egészet. Fenyítés, apai szitkok, vessző! A B. L.-re gyakorolt nyomás, talán az apai erőszaktól való félelme időnként legyőzte benne alap- természetét, a barangolás utáni vágyat, ami hovatovább céltalan csavargássá, káros kalandkereséssé fajult. Később a nála nagyobb fiúk kihasználták kalandvágyó természetét, beszervezték, feladatokkal bízták meg, s ahogy ez már lenni szokott, ő volt a fiatalkorúak alvilágának „közlegénye“.

Az iskola hatása alól már hetedikes korában kisiklott. Lelkivilága ekkor már a számára izgalmasabb világé lett. Iskolatársait figyelmen kívül hagyta, hiszen neki „fontosabb“ és érdekesebb problémái voltak. A pedagógusok szava ekkor már csak ellenszenvet válthatott ki benne, hiszen gyakran durván feleselt, egy-egy „lelkérebeszélés“ után 3—4 napig nem jött iskolába.

Az iskolaköteles évek után bűnöző lett.

B. L. számára ekkor már teherré vált a kötelességérzet és teher maradt továbbra is.

Ma, 8 év távlatából úgy véljük, világosan látjuk azt a nevelési formát, amellyel — ismerve B. L. tulajdonságait — talán sikerrel irányíthattuk volna őt. Talán elegendő lett volna vele és néhány társával, külön pedagógiai felügyelettel s bizonyos ideig külön is oktatva, gyakori kirándulásokat, önkéntes természetvédelmi, vagy egyéb őrjáratot szervezni. Olyan gyakorlati foglalkoztatások útján megszoktatni a rendszeres kötelesség teljesítésre, amelyben B. L. és társai megtalálhatták volna egyéni érdeklődésük, kalandvágyaik kielégülését. A mód sokféle lehet, és azt, hogy melyik a leghelyesebb, csak az adott körülmények között, „a perc stratégiája“ dönthette volna el.

Az említett nevelési forma azonban

109