Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)

1964-11-01 / 3. szám - Kerékgyártó Imre: Tudomány vagy művészet

zajlik le, ha az előírások szerint bonyolítják. Egy teljesen azonos nevelési folyamat az egyik helyen eredményhez, a másikon kudarchoz vezethet. A leírás ui. itt már nem törvényt, csak véleményt tartalmazhatott. A nevelési, oktatási folyamatokat éppen ezért lehetetlen gépiesen másolni. A gyakorlat művészetében alkotólag kell alkalmazni őket, ha nem akarunk csalódni, és csalódást okozni. Egy jó művészeti alkotás elemzése közelebb visz mindannyiunkat a művészet megértéséhez, iránytűt ad a helyes alkotáshoz, receptet azonban sohasem ad a kezünkbe. Hiába olvassuk el az összes regényről szóló elméleti művet és kritikát, tőlük jó regényt még nem fogunk írni. Azt hiszem, mégsem jogosult senki arra, hogy ebből azt következtesse: az elméleti művekre nincsen szükség. De jogos a következtetés, ha azt állapítja meg: nincs szükség olyan müvekre, amelyek az elmélet látszatával lépnek elénk, de a gyakorlathoz semmi közük nincs. Igen sokra értékelem pl. Németh László pedagógiai elmélkedéseit. írásaiban mégsem látok pedagógiai műveket még akkor sem, ha néhány gondolata a pedagógia számára megszívlelendő lenne. Miért? Azért, mert csak a sajkódi írói szoba realitásából fakadnak, és a sajkódi általános iskolában már maga Németh László sem sokat tudna kezdeni velük. A gondolat szárnyalhat, a pedagógiának azonban a maga reális talaján lehet csak előbbre lépnie. Az írói szándék és az élet realitása közt gyakran szakadék is tátonghat. A tanítónak néha először arról kell meggyőznie a tanulót, hogy tanulni érdemes. A meggyőzéstől még hosszú út vezet a tényig, a cselekedetig. Még nem biztos, hogy játék, mozi vágy a szülő által rábízott feladat helyett a gyermek a tanulást is választja, sőt választhatja. Ha ezeket a tényezőket mellőzöm, írhatok regényt vagy eposzt, pedagógiai müvet sohasem. A pedagógiai műnek azt kell megmutatnia, hogy a m a i sajkódi valóságból hogyan lehet előbbre lépni a kitűzött cél felé. Csak az tudományos értékű, ami erre ad feleletet.

Ezen a ponton kell szólnunk néhány olyan hibáról, elvi akadályról, amelyek megakadályozzák az elmélet és gyakorlat egységét, egészséges kapcsolatát pedagógiánkban. Az elmélet legnagyobb betegsége a pedagógiai illuzionizmus. Ha nem veszem figyelembe azokat a társadalmi, etikai, hagyományokban gyökerező erőket, amelyek a nevelést ma még akadályozzák, pedagógiai ábrándokat szőhetek, programot készítenem azonban nem szabad. Nem kevésbé veszélyes azonban a didaktikai racionalizmus (ez jellemezte a legutóbbi évekig hazai didaktikánkat]. A diák nem tanuló gép. Nem elég biztosíték tehát a tudás megszerzéséhez a legszebben megtervezett oktatási folyamat sem. Először is — s ez fokozottan érvényes a nevelésre — ezt a folyamatot eleve megbontják az iskolán kívüli hatások. Másodszor: a tanulók nem logikai lények. Ismeretszerzésüket érzelmi, akarati motívumok árnyalják. Harmadszor: az ismeretszerzés folyamata nem érvényesül mechanikusan minden új ismeret megszerzésében egyformán. Gondoljunk arra, hány iparos jártas már a szerelés mechanizmusában, s csak később vagy sohasem sajátítja el elméletét. Hányszor produkál olyat az élet, hogy előbb az általánosat ismeri meg az ember, s csak később fedezi föl önmaga számára az egyest, az igazoló tényeket. Meggondolandó ezért pl., hogy nyelvtan- és helyesírástanításunk nem azért vergődik nagyon sokszor az eredménytelenségben, mert itt is ragaszkodunk a formális folyamathoz. Nem lenne egyszerűbb és eredményhez juttatóbb, ha a tényközlést sok gyakorlás követné, a részletes tudatosítás

71