Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)

1964-11-01 / 3. szám - Kerékgyártó Imre: Tudomány vagy művészet

minket, s nagyokként csodáitatunk olyanokat, akik tíz könyvből írták meg a tizenegyediket.

Súlyos hiba lenne azonban, ha az okok kutatása közben megállnánk ezen a ponton. Valahogy úgy járnánk, ahogy a költő fogalmazta meg: „Fecseg a felszín, hallgat a mély!“ A jelenség mögött csak újabb jelenséget vettünk észre, a lényegnek mélyebben kell lennie. Véleményem szerint az igazi ok tömören így fogalmazható meg: a pedagógia sajátossága, hogy elmélete tudomány, gyakorlata művészet. A pedagógia tudása elvileg olyan kapcsolatban van a nevelés gyakorlatával, mint az esztéta, a kritikus az irodalommal. Nagy pedagógusok nélkül álmodozó marad, vagy arra vállalkozik, hogy dilettánsokat tanítgasson a regény- vagy versírás különböző titkaira.

VAJON KIK korunk nagy pedagógusai? Pedagógiai irodalmunk ezzel a kérdéssel nem foglalkozik, a felelettel adós marad. Pedig vannak. Tanyai tanítók, gimnáziumi tanárok, felügyelők vagy igazgatók. Nálunk és Csehszlovákiában és mindenütt, ahol iskolák működnek. Nevüket rendszerint csak a tantestületi tagok névsorában, a pedagógiai írások alatt találhatjuk meg. Alkotásuk eredménye azonban sok-sok diákjuk egyéniségében, tudásában él tovább. Maradandó ez az emlék, mégis elvész számunkra és az utókor számára, ha végre egyszer nem fedezzük fel őket, és nem elemezzük munkájukat. Jelenleg pedagógiánk az olyan kritikához hasonlít, amely műveket és írásokat nem akar ismerni, kizárólag irodalmat. Első lépésként talán olyan igazgatói és felügyelői elemzéseket kellene közzétennünk, amelyek bemutatnák egy-egy iskola mindennapos munkáját, egy-egy terület pedagógiai tevékenységét, s kritikusan emelnék ki a jót és a rosszat, a kettőt elkülönítenék egymástól. Évekkel ezelőtt erre tettem kísérletet „A helyesírás tanítása“, majd „A fogalmazás tanítása“ c. munkákban. A pedagógiai közfelfogásra jellemző, hogy mikor kérésemre néhány év múlva az előbbit más dolgozta át, akkor legfőbb kötelességének azt tartotta, hogy a gyakorló pedagógusok nevét elhagyja az egyes bevált eljárások ismertetése mellől. Tudományosabbnak tartotta, ha az elmélet nem hivatkozik a gyakorlatra. Egyéni és jellemző felfogás. De nem helyes, mert a pedagógiában a gyakorló pedagógusé a fontosabb szerep, tudósára az a feladat hárul, hogy a gyakorlatot elvileg bírálja, és elvi bírálattal irányítsa. Súlyos hiba származna abból, ha egy nép irodalmában nem a művek, hanem a „Hogyan kell műveket írni?“ jellegű írások uralkodnának.

Nincs könnyű dolga annak, aki a pedagógia elméletével foglalkozik. Bonyolult, egymással ellentmondó jelenségekből kell kihámoznia az általánost, a törvényszerűt. Minden tudományt objektív igazságai tesznek önállóvá. A fizikának, kémiának, kibernetikának megvan a maga igazság- rendszere. A pedagógiában ezeket többnyire a vélemény rendszere helyettesíti, az általános érvényű igazságok területe igen szűk, s nagyon sokszor már más tudományok területétől kapja kölcsön. Az ismeretelmélet, lélektan, logika igazságai rendszerint a pedagógia igazságai is. A módszertanok bőven merítenek a szaktudományok tételeiből, mert ezek nálunk is változatlanul érvényesek. A pedagógia története történelmi igazságokkal dolgozik. A neveléselmélet, a didaktika sajátosan alkalmazza ezeket az igazságokat, saját területéről azonban már többnyire csak nézeteket, vélekedéseket tud megalkotni. Egy kémiai folyamat mindenütt azonosan

70