Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)
1964-11-01 / 3. szám - Kerékgyártó Imre: Tudomány vagy művészet
Dr. KERÉKGYÁRTÓ IMRE igazgató, Budapest Életünk sok ellentmondása közül az egyik legmeghökkentőbb, hogy nagyon sok írónk nem tartozott a szorgalmas olvasók közé. Akadt, aki ezt a jelenséget elméletileg meg is magyarázta. A könyvélmény mindig csak másodlagos az élet valódi élményei mellett, annak tehát, aki tükröt akar tartani társadalmáról társadalma elé, a forrásból és nem a palackokból kell merítenie. „Szép a forrás! Fürödni abban ...“ — mondja József Attila az Ars poétikában. El kell ismernünk, hogy az élet teljességéről csak az élet tanulmányozása adhat képet számunkra, a vélekedések, gondolatok már csak abban segíthetnek, hogy a jelenségek megfigyeléséhez, értékeléséhez szempontokat adjanak. Esetleg figyelmünket olyan jelenségekre irányítsák, amelyek az élet bonyolult összefüggéseiben elkerülték figyelmünket. Mindezek a gondolatok azért jutottak eszembe, mert pedagógiai írásaink tanulmányozása közben újra meg újra megdöbbent, hogy ezek az írások többnyire könyvihletésüek. Nem érződik rajtuk, hogy mikor és milyen körülmények között születtek. Ha néhány jelzőjüket kicserélnénk, s elhagynánk néhány aktuális mondatukat, korban és helyben meghatározatlanul lebegnének. Ha az ember egy jelenséggel találkozik, nem nyugszik addig, míg rugóit fel nem kutatja. így jutottam én is el ahhoz a feltevéshez, hogy pedagógiai irodalmunk egyik sarkalatos hibája, hogy jobbára olyanok művelik, akik gyakorlatától messze estek, vagy éppen sohasem találkoztak vele. Olyan elmélet, amely független a saját gyakorlatomtól, éppolyan abszurd valami, mint az érem másik oldala: olyan gyakorlat, amely elszakadt az elmélet köldökzsinórjától. Pedagógiánkban — sajátosan — mindkettő ismeretes. Pedagógiatörténeteink külön fejezetet szánnak Rousseaunak, aki közismerten pedagógiai antitalentom volt. A másikra viszont bőven adnak példát pedagógiai lapjaink, amelyeknek közleményeiből már-már egy új Bábelt lehetne összerakni, s alig akad köztük, amelyben egy írás megszületésének egyetlen igazolása: az új önálló gondolat, egy-egy új megfigyelés megtalálható lenne. Mindebből bajt csak következménye csinál. Üj és új művek születnek, olvasójuk alig akad, pedagógiai gyakorlatunk meglehetősen egy helyben topog, haladását inkább szenvedélyes tanítók, tanárok és nem elméleti művelői biztosítják. Talán meghökkentő, ha a tényekkel nyersen nézünk szembe. Mégis szembe kell néznünk velük, hisz a haladás legfőbb gátja az őszinteség hiánya. A pedagógiában nem véletlen jelenség, hogy kritikánk langyos ismertetésekké szürkül, a tanulmányok, cikkek pedig egymás mellett, és nem egymással élesen vitatkozva látnak napvilágot. Kötelességünknek érezzük, hogy időnként Makarenkót vagy a régiek közül Pestalozzit idézzük, de már annak az elemi tanulságnak levonásával is adósok maradunk, hogy hatásuk abból fakad, hogy elméletük saját gyakorlatukból fakadt, a kettő együtt adja életművüket. Mi hihetetlen pazarlók vagyunk. Kötetekben adunk ki elvont, gyakorlattal alá nem támasztott pedagógiai elmélkedéseket, s közben kidőlnek sorainkból azok, akiknek gyakorlati eredményeit oktatásban, nevelésben megcsodáltuk anélkül, hogy egyszer is elemeztük volna, hogyan érték el azokat. Igazi nagyjaink észrevétlenül hagynak el 69 Tudomány vagy művészet
