Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)

1964-11-01 / 3. szám - Onódi János: Harcoljunk a formalizmus ellen

nehéz megítélni, hogy az ilyen gyermek idővel maga is hasonlóan fog cselekedni.

Ismeretes, hogy a szocialista társadalomban megváltozott a munka társadalmi jellege, tartalma. Ez megkívánja azt is, hogy a nevelőmunkánk terén is e megváltozott tartalomnak megfelelően válasszuk meg a munkára való nevelés formáit, amelyekkel biztosítani tudjuk, hogy a gondjainkra bízott ifjú nemzedék az alkotó munkát létszükségletnek és ne kényszernek tekintse. Nyíltan meg kell azonban mondanunk, hogy sajnos iskoláink jelentős részében a munkára való nevelés nem tölti be szerepét, és üres formalitássá válik. A formálisan végzett munkára nevelés viszont csakis negatív eredményt hozhat. Hányszor előfordul, hogy a munkára nevelés keretében olyan munkát végeztetünk tanulóinkkal, amelynek nincs semmi értelme. Ha viszont a tanuló nem látja munkája társadalmi hasznosságát, nem láthatja azt sem, hogy az alkotó munka létszükséglet, és nemes tevékenység, s éppen ezért keresi majd az alkalmat arra, hogy kibújhasson a munkakötelezettségek alól. De nemcsak a munkára való nevelés területén, hanem ugyanígy például a testnevelés terén is gyakran találkozunk a formalizmus megnyilvánulásával. így például akkor is, amikor hétről-hétre a testnevelési óra keretében szinte magukra hagyjuk tanulóinkat, akik a legjobb esetben futbaloznak, vagy rohangásznak az iskola udvarán.

Az oktatómunkában ugyancsak megtaláljuk a formalizmus káros nyomait. Gondoljunk csak arra, hogy hányszor előfordul még, hogy iskoláinkon egyes tanítók felkészületlenül mennek el az órára. Az ilyen tanítási óra csupán formálisan töltötte be szerepét: a tanító ugyan „letanította“ az órát, de minden szív és lélek nélkül, hiszen nem volt módja átgondolni, mit is akar elérni. Avagy sajnos még gyakran találkozunk olyan jelenséggel is, hogy egy modernül felszerelt iskolában — mondjuk — a kémia keretében soha nem végeznek kísérleteket. A felszerelés ugyan megvan hozzá, meg is tudják mutatni a gyerekeknek is — formálisan ez elég is — de kísérleteket nem végeznek, mert túl igényesnek és felelősségteljesnek tartják.

A formalizmus pusztító nyomai megtalálhatók az oktató-nevelő munka irányítása területén is. Gondoljunk csak a gyakori formális tervkészítésekre, avagy óralátogatásokra. Nemegy esetben előfordul ugyanis, hogy az iskola igazgatója csak azért készíti el az oktató-nevelő munka tervét, mert a felsőbb szervek ezt megkívánják, de a tervet már nem minden részletében tartja be, s csupán az ellenőrzések folyamán kerül elő az asztalfiókból. Ez is formalizmus. A losonci járásban például megállapították, hogy egyik másik iskolájukon több magyar szakos is van, mégis szeptemberben hiány mutatkozott magyar szakos tanítókban. így aztán egyik iskolában magyar szakos tanít matematikát, a másikban viszont matematikus tanít magyart. Természetesen ez nem losonci specialitás, így van ez sajnos mindenütt. Nos ez nem formalizmus? Számunkra talán elégséges az, ha a tanítónak oklevél van a zsebében, s nem érdekel az, hogy milyen tantárgyakat tanít? Sajnos úgy tűnik, hogy igen. Márpedig

67