Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)
1964-10-01 / 2. szám - Marczell Béla: Az Ember és Tragédiája
titkait kutató tudós álmában forradalmár, a tett, a cselekvés embere lesz. A képeket összefogja Ädám egyénisége, a hallatlan erő, amely nem engedi csüggedni, s mindig új kérdésekre ösztönzi, s az örök Nő állandóan változó arca, új férfieszményt tükröző, törékeny bája. Az egész nagy műben csak négy rövidke sor szól magyar em'berről, Hunyadi Jánosról, s ez is bizonyítja azt, hogy „Az ember tragédiáját nem lehet a magyar irodalom irányvonalaiból megérteni, hanem csak a közös európai szellemtörténet alapján. Madách az egyetlen magyar klasszikus, akiből hiányzik a magyar fanatizmus. Mindent átfogó szelleme nem állt meg a magyar határokon, hanem a magyar sorsban, a szabadság magyar tragédiájában felismerte az örök emberi mozzanatot.“ (Szerb Antal) S itt találkozik Goethével, akinek Faustja szintén ebből a talajból nőtt ki, de mégis más, mint Madách műve. Közös a mitikus, bibliai keret, az emberi boldogságkeresés gondolata, de lényegbevágó különbség Faust és Ädám között, hogy Faust az egyén sorsát példázza, Ädám pedig az egyetemes emberi történés értelmét keresi. A Faust mellett rokonműként emlegetett Milton Az elveszett paradicsom, valamint Byron Kain című alkotását kétségkívül bizonyos gondolati rokonság fűzi a Tragédiához, de ez nem jelenti azt, hogy Madách költeménye nem lenne önálló érték. Maga Arany Jájnos is, amikor elmélyülve átadta magát a mű szépségeinek, lelkes hangú levélben ismerte el örök emberi értékeit. Már a korabeli kritika különböző szempontok szerint elemezte, vizsgálta, bírálta a Tragédiát. Nehezen tudták összeegyeztetni a váratlan happy-endet a történelmi színeken végigvonuló következetes kiábrándulással, sőt a végső kicsengés, a „küzdj és bízva bízzál“ sem adott teljes megoldást, mert az álomképek emléke még ma sem tud meggyőzni bennünket arról, hogy van miért küz- denünk. Való az, hogy Madách rendkívül bonyolult problémák elé állít bennünket, s szinte reánk bízza, találjuk meg az igazságot. Ahhoz, hogy megértsük a lényeget, ismernünk kell a történelmi, családi vonatkozásokat, hiszen Az ember tragédiája szubjektiven a költő egyéni tragédiája is. Mind a szabadságharc gyászos bukása, az önkényuralom gyászos évei, az európai haladó mozgalmak könyörtelen eltiprása, mind családi boldogságának szertehuMása sötét pesszimizmusba hajszolták, s e kétségekre már nem volt, nem lehetett kielégítő az öröklött idealista-vallásos világnézet. Mint a szabadságharc lelkes propagátora, feltétlenül hitt az emberi haladásban, a tökéletes társadalmi rend megteremtésében. Ez a hite azonban 1849-ben — s utána méginkább — megingott, kudarcot vallott, s így új megoldást kellett találnia, amelyet az akkoriban kibontakozó természettudományos világnézetben vélt felismerni. Ezek az eszmék azonban csak újabb kételyeket támasztottak benne, hiszen az a természettudomány, amelyet megismert, nemhogy bizalommal tölthette volna el, ellenkezőleg, a még megmaradt hitében is megingatta. Ezért csalódik Ädám mindenben, ezért jut el a falanszter utópisztikus társadalmához, amely érthetően elriasztja a további küzdelemtől, s ismét az ideálhoz, istenhez vezeti vissza. A kérdés tehát az: pesszimista vagy optimista Madách Ádámja, hogyan kell értelmeznünk az utolsó biztatást? Tagadhatatlan tény, hogy Ádám minden próbálkozása csúfos kudarccal végződik, mindannyiszor délibábot kerget, mindig új, más eszmények hevítik, amelyek már szinte a megvalósulás, pillanatában eltorzulnak, mégsem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy a mű az emberi élet értelmetlenségét akarná bizonyítani. A filozófiai töprengés és látszat- megoldás mellett pozitív értékei a műnek a történeti színek világos és érthető megoldásai. Látjuk, hogy a folytonosan elbukó Ádámot semmi sem riasztja vissza az új akarástól, akár mint a görög Miltiades idegen elnyomás ellen küzdve, akár mint 52
