Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)

1964-10-01 / 2. szám - Marczell Béla: Az Ember és Tragédiája

Tragédia, az Ember és Tragédiája — így, nagybetűvel írva — megadja e kérdésre a választ.

Életéről röviden ennyit: 1823-ban született Alsósztregován jómódú, középnemesi családból. Koraérett gyermek, tizennégyéves korában már Pesten van az egyetemen. Itt megismeri az irodalom jelesebb alkotásait, megkedveli a színházat, sőt politikai nézetei is kezdenek kialakulni. Sokat betegeskedik, tanulmányait emiatt otthon fejezi be, majd az ügyvédi oklevél megszerzése után hivatali pályát vállal. Korán nősül, anyja akarata ellenére feleségül veszi Fráter Erzsébetet, akitől később, az asszony könnyelmű életmódja miatt elválik. Nem vesz részt a szabadságharcban, de Kossuth titkárának rejtegetése miatt börtönbüntetést szenved Pesten, az Üjépületben. Kiszabadulása után tönkrement egészsége, családi boldogsága, s visszavonultan, búskomorságba merülve megírja főművét, a Tragédiát.

1861-ben, amikor az osztrák önkény kissé megenyhült, s újra megindulhatott a magyar politikai élet is, Madách Imre Pestre jött, táskájában hatalmas kéziratot rejtegetve, hogy bemutassa a magyar irodalom akkori koronázatlan fejedelmének, az Akadémia főtitkárának, Arany Jánosnak. Aranynak első olvasásra nem nagyon tetszett a költemény, később azonban, alaposabb tanulmányozás után, a nehézkes versezeten csiszolt, javítgatott, és 1862-ben már meg is jelenhetett a nagy mű, amely egy csapásra híressé tette szerzőjét. S utolsó éveiben kárpótlást kapott .azért a sok szenvedésért, amelyben része volt, amíg Az ember tragédiájáig eljutott.

A hatalmas költemény nagyszabású álom keretében mutatja be az emberiség történetét. A történeti képek szereplője mindvégig ugyanaz a három személy: Ádám, Éva és Lucifer. Ádám az emberiség szimbóluma, aki a történelemmel együtt öregszik, mindig újrakezd, mindig elbukik, tehát cselekvő részese az emberi sorsnak, mint egyiptomi fáraó, mint Mil- tiades athéni vezér, Tankréd keresztes lovag, Kepler prágai csillagász, Danton francia forradalmár, majd Londonban polgár, az utolsó képekben pedig névtelen, személytelen vándor, aki végül is átlépi a jövő határát, s az eszkimók földjén visszariadva az élettől, kikacagja a sorsot, s így beszél:

Nem egy magam vagyok még a

világon?

Előttem e szírt, és alatta a mély:

Egy ugrás, mint utolsó jelvonás ... S azt mondom: vége a komédiának.

A „komédia“ azonban folytatódik. Hiszen az úton Adám nem egyedül jár, ott van kísérője, Éva, az eszmény, a „vigasztaló, mosolygó géniusz”, a mindig változó, ezerarcú, de mégis örök Nő. S hiába Lucifernek, a romlás, a rombolás szellemének minden mesterkedése, Éva megmenti az Embert, visszaadja hitét a haladásban, amikor bevallja:

Anyának érzem, oh Ádám magam.

Ez a vallomás visszahozza Ádámot a valóságba, rádöbben arra, hogy tette őrültség lenne, s megadva magát sorsának, vállalja a történelmet.

Ha behúnyjulk a szemünket, s elgondolkodunk ezen a történeten, egyre tisztább, fehérebb csillogással bontakozik ki előttünk a mű nagyszerű szerkezete, amelyet egy hatalmas palotához hasonlíthatnánk. Van benne valami határozott építészeti terv. Az álom két-két egymás melletti jelenete szorosan összefügg, s rendszerint úgy, mint egy mérleg két serpenyője, egymás ellentéteként. Amikor Adám valamelyik eszméjéből kiábrándul, az ellenkező gondolatot kapja föl. A színek felváltva individualista és kollektív jellegűek, mintegy jelképezve a XIX. század belső önellentmondását: az individualizmus és kollektivizmus, az egyéniség és a közösség akkor még megoldhatatlannak látszó szembenállását.

Az egyén dicsőségében csalódott Ádám (fáraó) a közjóért harcol (Mil- tiades). A testi gyönyörűségtől meg- csömörlött római ifjú a keresztes lovagok harcos útjára lép, a végtelen

51