Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)

1964-10-01 / 2. szám - Amiről keveset beszélünk

I Amiről keveset beszélünk

A nagyarányú tudományos fejlődés örökre a lexikonok címszavai közé száműzte a polihisztor fogalmát. A fejlődés mai fokán elképzelhetetlen, hogy egyetlen emberi elme — akár főbb vonalaiban is — képes legyen áttekinteni a tudományos gondolkodás eredményeinek egészét. Bármely tudományág továbbfejlesztése csupán a legszigorúbb koncentrációval, a legszűkebb specializálódással lehetséges. A specializálódás azonban magában rejti az egyoldalú fejlődés, az ún. „szakbarbárság“ veszélyét, amely képtelenné teszi az egyént a többi tudományág fejlődésének figyelemmel kísérésére, s akár természettudományi, akár humán irányú, mindenképpen az emberi műveltség egyoldalúságát, így elszürkülését, elszegényedését eredményezheti. S mivel a műveltség fejlődése az utóbbi évtizedekben a természettudományi gondolkodás irányába tolódott el, felmerülhet a művészeti-esztétikai gondolkodás elmaradásának lehetősége. A borúlátóbbak feltehetik a kérdést: a technikai fejlődés mai tempója nem vezet-e a művészeti-esztétikai gondolkodás teljes elkorcsosulásához; nem kísért-e valamiféle „falanszteri“ életszemlélet elharapózása, amely száműzi az ember lelki szükségleteiből a művészet, a szépség igényét? Minden helyesen gondolkodó ember előtt világos: nem! Még akkor sem, ha jelenleg egyetlen művészeti ág sem tud a maga területén felmutatni olyan eredményeket, melyek hatásukban és jelentőségükben felérnének a természettudományi gondolkodás mai eredményeivel. Az azonban kétségtelen, hogy korunk jellemző vonása a kultúra részekre hasadása. A C. P. Snow indította világméretű vita a „két kultúráról“ is azt sugallja, hogy a természettudományi-technikai és a humán műveltség elkülönülő tendenciát mutat, s a jövő emberének a saját érdekében ki kell alakítania olyan „egységes kultúrát“, melyben összefonódik, dialektikus egységet alkot a természettudományi és a humán műveltség. Csak így előzhető meg az emberi műveltség túlzott homogenizálódása. A szóbanforgó vita résztvevői abban is egységes álláspontra jutottak, hogy ennek az alapműveltségnek első tégláit az iskolákban folyó oktató-nevelő munka hivatott lerakni.

Nehéz lenne még csak vázolni is ennek az „egységes kultúrának“ a körvonalait, de az kétségtelen, hogy döntő szerep jut benne az esztétikai nevelésnek. Ezt látszik bizonyítani az a körülmény is, hogy az utóbbi évek pedagógiai irodalmában alig van vitatottabb kérdés az esztétikai nevelésnél.

Jelenlegi iskolai gyakorlatunkban három tantárgy keretében folyik közvetlen esztétikai nevelés (irodalom, rajz, zene-ének). Az eredmények azonban azt mutatják, hogy a szépérzék, az ízlés fejlesztésének ez a formája nem mindenben felel meg a kor követelményeinek. Ezt látszik igazolni az a tény is, hogy az egyik moszkvai középiskolában kísérletkép33