Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)
1964-10-01 / 2. szám - Amiről keveset beszélünk
pen bevezették az esztétikát mint önálló tantárgyat. Ezeken az órákon, gyakorlati ízlésnevelés folyik; elméleti előadások mellett egy-egy festmény, szobor vagy irodalmi mű konkrét elemzésével foglalkoznak a tanulók. Ez pedig nem más, mint az utóbbi években gyakran hangoztatott komplex esztétikai nevelés. Még nem tudható, hogy a kor követelményei milyen tartalmat és formát szabnak majd a nevelés eme fontos részének, de az már most kétségtelen, hogy az esztétikai műveltség megalapozásának egyik leghatékonyabb, legközvetlenebb eszköze az irodalmi nevelés. Ez a tulajdonsága az irodalom lényegéből, az esztétikumból adódik, mely minden irodalmi alkotás legfőbb mércéje, s amely az irodalom legsajátosabb nevelőhatását biztosítja. (Talán felesleges megjegyeznünk, hogy a tartalom és forma dialektikus egységéből kisugárzó esztétikumra gondolunk, mely mindig immanens, a korhoz kötött, s a társadalmi követelményektől szigorúan determinált.) Az irodalmi alkotások esztétikumának felismerését műélvezetnek nevezzük. Két fokozatát szokás megkülönböztetni, az ösztönös és a tudatos műélvezetet. A tudatos műélvezet legmagasabb foka a műértés. A műértés készségének kifejlesztése pedig az iskolai irodalmi nevelés feladata. Az irodalmi nevelés azonban csak akkor töltheti be hivatását, ha tartalmában és formájában követi a kor szabta követelményeket, ha a pedagógus a legkorszerűbb módszerekkel, a legkörültekintőbben kiválasztott irodalmi anyagon végzi munkáját. (Arról tán nem is kell szólnunk, hogy a legkorszerűbb módszer, a legnagyobb jóakarat is hiábavaló, ha a pedagógus felkészültsége, műveltsége és műértése nem kielégítő.) A korszerű irodalmi nevelés pedig — szemben a pozitivista adatkultusszal és a maximalista anyaghalmozással — a tartalom és forma dialektikus egységéből kiinduló egyértelműen esztétikai műelemzésen alapul. Csak a műből kiinduló irodalmi nevelés jogosult, hiszen benne sűrűsödnek össze a kor társadalmát meghatározó, s a jövő embereinek sorsát alakító erők. Tanítványaink tudását sohasem adattudásukon, részletismereteiken mérhetjük le, hanem valóságos irodalmi műveltségükön, ízlésükön, önálló irodalmi véleményükön. Ez pedig csupán a „műközpontű“ irodalmi nevelés segítségével érhető el, melynek alapmódszere az elemzés. Talán nem felesleges megemlíteni, hogy pedagógiai gyakorlatunkban különböző szempontú elemzést szokás megkülönböztetni (irodalomelméleti, irodalomtörténeti), de mindennemű irodalmi elemzésnek végső fokon esztétikainak kell lennie, hiszen a mű lényegét, az esztétikumot keressük, amely sohasem önmagában, hanem a formába öntött tartalom dialektikus egységében jelenik meg. Elemzési módszereink nem szempontúkban, hanem eljárásukban különbözhetnek egymástól, mely az irodalmi alkotások műfajából kiindulva a tanulók életkorának követelményeihez igazodik. Csak példának említve: irodalomolvasási fokon a prózai művek elemzésekor a jellemek, a cselekmény és a cselekmény szerkezetének megértetése révén igyekszünk tanulóinkat a mondanivaló mélyebb megragadásához eljuttatni, itt a stiláris elemeknek csupán mérsékeltebb szerep juthat. Az életrajzból pedig azokat az elemeket villantjuk fel, melyek a mű megszületésében közrejátszottak. A versek elemzésénél azt igyekszünk megvilágítani, hogy a költeményben szereplő költői eszközök hogyan érzékeltetik, jelenítik meg a mondanivalót, a hangulatot, az érzéstartalmat. Irodalomtörténeti fokon nyelvi, stilisztikai, ill. verstani vizsgálódásokkal bővül a műelemzés, 34
