Szocialista Nevelés, 1964. szeptember-1965, augusztus (10. évfolyam, 1-12. szám)

1965-02-01 / 6. szám - Kerékgyártó Imre: Tanulók és tanítványaink

velünk. Tulajdonképpen hiba is lenne, ha valakit az vezetne a pedagógusi pályára, hogy mindenáron nevelni, oktatni akar. Hiba, mert önmaga sem lehet még tisztában azzal, alkalmas-e erre’ képes lesz-e egy élet alatt önmagát is megnevelni, hogy mások számára követendő példát mutasson. Pedagógus-pályára az lépjen, akit erre az emberek szenvedélyes szeretető vezet. A megismerés vágya irányítsa tetteinket éppúgy, mint az ismeretlen földrészek, hegycsúcsok meghódítóit, akik fáradságot, nélkülözést is vállalnak, hogy eljussanak oda, ahol még más nem járt, s ahonnan páratlan szépségek tárulnak eléjük. Ha az ember szeretete, megismerésének vágya vezérel minket is, naponta újat és újat tár elénk munkánk, nem kell félnünk attól, hogy alkotásunkat elszürkíti a hétköznapi megszokás. Ez az iránytű biztosítja, hogy a gyermekek tudatlansága ne okozzon bosszúságot, inkább arra késztessen, hogy kidolgozzuk számukra a tudáshoz vezető utat, melyet vezérletünkkel fognak megtenni. Ez a záloga, hogy kisebb- nagyobb csínytevésükben nem a gonoszság megnyilvánulásait látjuk, hanem a pedagógiai esetet, amely nem bosszút és megtorlást, hanem gyógyítást és vezetést igényel.

A jó pedagógus önmaga nevelését tartja legfontosabb feladatának. Nem könnyű feladat ez. Megköveteli, hogy állandóan képezzük magunkat, lépést tartsunk szaktudományaink és a filozófia fejlődésével. Ahhoz, hogy másokat irányítani tudjunk, nélkülözhetetlen, hogy először magunk tudjunk helyesen tájékozódni a világ bonyolult jelenségeiben. Jellemünket is állandóan csiszolnunk, fejlesztenünk kell. Nem baj, ha nem vagyunk tökéletesek, ha hibáink vannak. Hibáinkkal együtt vagyunk emberek. Pedagógusokká azonban csak akkor válunk, ha mások nemcsak hibáinkat veszik észre, hanem azt is, hogy küzdünk ellenük, és a tökéletesedés útján járunk. Saját küzdelmeink keltenek másokban hitet, bizalmat, hogy gondjaikkal, problémáikkal hozzánk forduljanak, mert mi segíteni tudunk rajtuk. Emlékeinkben él néhány „tökéletes“ pedagógus képe is. Külsőben, tartásban mindig a csalhatatlan bírót játszották előttünk, egy ideig megcsodáltuk őket, mint valamilyen antik szobrot, azután tökélyükben felfedeztük a felvett és megmerevedett modorosságot, és gúnyolni kezdtük. Az igazi emberek imponáltak nekünk. Akik megmondták, ha valamit pillanatnyilag nem tudtak, megígérték, hogy majd utána néznek, s megtartották ígéreteiket. Akik nem estek kétségbe, ha néha zajosabbak voltunk, megértettek, és lecsendesítettek minket.

A szentenciákat, vitathatatlan igazságokat dörgő szónokot nem szeretik a felnőttek sem, a gyermekek sem. Azt szeretjük, ha gondolatokat cserélnek velünk, nem ránkdörögnek, hanem beszélgetnek velünk. A jó tanítás, nevelés mindig ezt az alapállást veszi fel. Beszélget úgy, olyan természetesen, mintha azt feltételezné, hogy a többiek úgy is tudják mindazt, amit mond, s ezért inkább arra összpontosítja erejét, hogy színesen, érdekesen mondjon el mindent. Ez a beszélgetés közös élménnyé teszi a tanítást, a nevelés anyagát, hatását éppen ezért megsokszorozza. Különösen fontos ez, ha nevelni akarunk. Nagyon sok tanárt ismertem, akinek munkáját az tette tönkre, hogy mindig mély filozófiai igazságokat akart közölni barátságról, közösségről a meghitt, őszinte beszélgetés helyett. Pedig hatást csak az utóbbival lehet a fiatalok közt elérnünk. Beszéljünk velük úgy, mintha nem is az iskolában volnánk, és hallgatni fognak ránk, lesik, várják szavainkat.

163