Szocialista Nevelés, 1963. szeptember-1964. augusztus (9. évfolyam, 1-12. szám)

1963-10-01 / 2. szám - Monoszlóy M. Dezső: Néhány gondolat az irodalmi neveléssel kapcsolatban

jelenségeket valahogy közös igyekezettel felszámoljuk.

Amilkor az én huszonötév előtti történelem-tanárom belépett a tanterembe, helyesebben berobogott, egyszerre megtelt a tanterem a történelem levegőjével. Űgyis mondhatnám, minket látomásszerűen felidézett emlékeivel. Nem is éreztük, hogy most tanulunk, lejátszotta nekünk a történelmet, akárcsak egy színpadon.

Ma is fülembe zeng, amikor Archimedes köreire rátapostak a barbárok, milyen hévvel tiport a dobogóra, milyen kétségbeesett fenséggel kiáltotta a latin idézetet: „Noli turbane circulos meos!” Talán a legdöntőbb élményem az volt, hogy ezek a tanárok nagyon szerették azt, amiről beszéltek, valahogy személytelenül magúik fölé emelték a tudást, az átadandó tudást, amelyet hivatásuk kölcsönzött nekik, s amelyet az egyéniségük adta minden lehetőséggel közöttünk akartak szétosztani.

A magyar tanáromnak ezenkívül volt még egy különös képessége. Túl tudott lépni a saját egyéniségének határán. Érzem, hogy ez kicsit paradoxonnak hangzik, de ma is pontosan emlékszem, hogy amikor a nyolcadik gimnáziumban Adyról volt szó, engem hívott ki a katedrára, s felszólított, beszéljek róla. Tudta, mennyire szeretem. Ő nem szerette. Elfogult volt vele szemben. Nála Arany Jánosnál végződött a magyar irodalom, de megértette, meg tudta érteni, vagy talán megsejtette, hogy a mi új generációnknak szüksége van Ady méltó ismeretére, nekünk már szeretni kell Ady Endrét. Igen, ezen a ponton túl tudott lépni saját magán. Felejthetetlen élmény volt nekem, a diáknak, amikor lázas szemekkel Ady költészetéről beszéltem padtársaimnak, osztálytársaimnak, de elsősorban irodalomtanáromnak, s még ma is meghatódom, amikor arra gondolok, hogy az általa any- nyira nem szeretett költőről tartott előadásomért beírta noteszébe a csillagos egyest (nála még ilyen régimódi osztályzatok is voltak), és kezet szorított velem.

A német—angol tanárom hatalmas tölcséres gramofont szorongatva lépett a tanterembe, s a lemezről fel- zendültek a versek, operaáriák a legkitűnőbb művészek tolmácsolásában németül, angolul. Néha kicsit recsegett a lemez. De úgy látszik, mégis elég erősen szólt, ha ma is hallom.

A legfontosabb szerepet mégsem a gramofon játszotta. Hogy ma any- nyira szeretem a német és különösen az angol költészetet, hogy Edgár A. Poe „Hollóját” ma is tudom kívülről angolul, nem ennek köszönhetem. Eleinte az angol és német memoritereket én is úgy olvastam, mint minden diák, idegenül. Értettem a szavakat, s ezenkívül nem értettem semmit. Helyesebben éppen a legfontosabbat nem éreztem, nem éreztem azt, hogy most valami olyasfélét mondok, mint Arany János „Buda halálát”: Csillag esik, föld hull, jött éve csudáknak... S akkor tanárunk egy nagyszerű újítással lepett meg minket. Le kellett fordítanunk a verseket nem szóról szóra, versben. Műfordítói versenyt hirdetett. Nem dicsekvő visszaemlékezés ez. A versenyt nem én nyertem meg. Amit nyertem, sokkal több volt ennél. Ettől kezdve értettem meg, hogy németül és angolul is verset mondok, anyanyelvemen keresztül versekké váltak a szavak. Különös varázslat volt ez, s addig bíztam ebben a varázslat - ban, míg eredeti nyelven is versekké olvasódnak a szavak. Azóta sok mindent elfelejtettem, nem tudnám hirtelen megmondani, hogy mikor született Longfellow, s azt sem, hogy melyik évben halt meg Percy Byssne Shelley, de arra pontosan emlékszem, hogy mikor szállt be az amerikai költészet ablakán Lenorára figyelmeztetően az a titokzatos holló: Once upon a midnight dreary, while. I pondeted weak and weary... és még tovább is emlékszem rá... I remember, it was in the bleak December.

48