Szocialista Nevelés, 1960 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1960-02-01 / 2. szám - Bertók Imre: A népköltészet szerepe az óvodai nevelésben IV.
52 Bertók: A népköltészet szerepe az óvodai nevelésben két megismertetjük a társadalomban folyó osztályharccal, a szegény és gazdag, kizsákmányolt és kizsákmányoló könyörtelen tusakodásával. Jól tudjuk, hogy a mese átélésével a gyermek a pozitív hős oldalára áll, beleképzeli magát az akadályokat legyőző nép fiának helyzetébe, és az ilyenfajta mesék rendszeres és céltudatos alkalmazásával a gyermek érzés- és értelemvilágát könnyen megnyerjük a dolgozó osztály számára, így már itt megkezdjük a gyermekben az osztályöntudat kinevelését. Nem ajánlatos azonban minden átmenet nélkül azonnal rátérni a tündérmesék után a reális mesékre. A tanítónő leleményességétől függ, hogy alkalmas állatmesének közbeiktatásával hidalja át a mesék világát és a reális valóságot. Erre igen alkalmas A kiskakas gyémánt félkrajcára c. mese, ahol állatok és emberek szerepelnek, s a kiskakas emberi tulajdonságokkal van felruházva, ügy beszél, cselekszik, mintha ember volna. Nagyon alkalmas ez a mese nevelői szempontból, mert rámutathat az óvónő a gazdagok telhetetlen- ségére, erőszakosságára és könyörtelenségére. Nevelői értéke mellett a mese anyanyelvfejlesztő értéke is nagy, mert gazdagíthatja a gyermek szókincsét, nyelvi fordulatait, szókapcsolását, s a beszéd helyes tagolására is igen alkalmas. Az állandóan ismétlődő fordulat — Török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! — lehetőséget nyújt arra, hogy a gyermekeket kollektiven bekapcsoljuk a mesemondásba, kórusba mondassuk velük e szófordulatot és fejlesszük ritmusérzéküket. Az említetten kívül ajánlatos a nagycsoportban elmesélni az Erős János, Kilenc, Térdszéli Katica, Az okos leány c. típusú reális meséket, melyek a szegények ötletességeire vetnek fényt. A következő mesékben figyeljük meg, két szegény kocsislegény éles eszével hogyan jár túl a grófok eszén, és hogyan fizet vissza embertelen gazdájuknak a rajtuk esett sérelmekért, akik ostobaságukban még meg is jutalmazzák őket. Vegyük alapos szemügyre a Kocsisok meg a grófok c. reális mesét: Élt egyszer két komisz gróf. Mind a kettőre külön-külön haragudott a bérese, mert rosszul bántak velük. Node! Nem merték a gazdájukat visszaütni, mert bezárták volna őket. A két kocsis-béres egyszer összetalálkozott. Panaszkodtak egymásnak, kérdezték egymástól: „Milyen a te gazdád?” Az egyik azt mondta, hogy nagyon rosszul bánik vele. Ráfelel a másik: — Az enyém is olyan! Hanem tudod, mit? Verjük meg egymás gazdáját. Ha mindkettőnk a magáét veri meg, bezárnak bennünket! Majd ha egyszer kocsival megyünk egymásnak szemközt; te se térj ki, én se térek ki! Majd összeakaszkodunk, akkor csak jól verj az én gazdám nyaka közé! Én meg a te gazdád nyaka közé verek! így nem csukhatnak be bennünket! Ügy is történt. Mikor egyszer mentek egymásnak szemközt, olyan büszkén hajtott az egyik is, másik is, hogy egyik sem tért ki. A két gróf amúgyis haragudott egymásra. Ahogy összeakaszkodtak, mindjárt az egyik kocsis a másik grófjának a nyaka közé vágott, amaz pedig az ő gazdáját zuholta az ostorral. Azt mondta: — Ha te ütöd az én gazdámat, én is ütöm a te gazdádat! így aztán jól elverték egymás gazdáját. Mikor látták, hogy most már elég lesz ezt a verést kiheverni, kitértek egymás elől. Elhajt az egyik egy darabon. Azt mondja a gróf a kocsisnak: — Ugye, te jobban megverted? — Jobban én, mert nagyobbat sóztam a nyaka közé! — No ezért borravalót adok. A másik gróf is kérdi: — Ugye, te jobban megverted? — Jobban én, mert nagyobbat ütöttem rá.
