Szocialista Nevelés, 1958 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1958-02-01 / 2. szám - Néhány időszerű nevelési problémáról / Szülők iskolája

Szlovák szokások országos konferenciája

61

A beszámolókat követő érdekes vitában számos tanító és iskolai dolgozó szólalt fel és megjegyzéseivel igyekezett elmélyíteni a hallottakat.

Reméljük, tanítóságunk minden igyekezetével azon lesz, hogy a konferencia eredményeit felhasználva a szlovák nyelv tanításának színvonalát minél nagyobb mértékben emelje.

SZÜLŐK ISKOLÁJA

Nehány időszerű nevelési problémáról

Ha szülőkkel, nevelőkkel vagy tanítókkal beszélünk, az utóbbi időben gyakran ezt halljuk: rossz viselkedésű, hányaveti magatartású, felelőtlen és fegyelmezetlen a mai fiatalság. Tudjuk, hogy az idősebbek sokszor így vélekedtek az ifjúságról, mindig volt egy kis szakadék a két generáció között. Mindnyájan emlékezünk arra, hogy diákkorunkban hányszor gondoltuk: milyen régimódiak az idősebbek, milyen nem megértők, milyen szigorúak! S az utóbbi években mindinkább, ezt gondolhatják fiataljaink, hiszen a technikai fejlődés, a szocialista haladás korszakában 10—20 esztendő még többet jelent, mint azelőtt. Sokszor gondolom, ha szülőkkel és pedagógusokkal beszélek, hogy talán már mi is olyan „régimódi, meg nem értő, merev“ öregek lettünk, mint ahogyan azt egy-egy tilalomfa vagy szemrehányás alkalmával sokszor tévesen gondoltuk fiatalságunk idején szüléink korosztályáról. De nem, mi semmiképpen sem akarunk ilyenek lenni. Hiszen szeretjük az ifjúságot, segíteni, megérteni vágyjuk, boldog harmóniában szeretnénk velük élni a családban, a társadalomban és örülünk, ha élelmesek, ügyesek, műveltek, szépek, ápoltak, de... de azt is szeretnénk, ha fegyelmezettek, udvariasak, jómodorúak lennének. És éppen ez az, ami valahogyan hiányzik a mai fiatalokban. Ezt panaszolja a szülő és az oktató egyaránt és ezt figyelheti meg az objektív szemlélő, de még az is, aki a szeretet kissé szubjektív szemüvegén keresztül nézi a fiatalságot. Bizony, valami itt nincs rendben, valahol valamit elhibáztunk. Igen, mi, a felnőttek, a nevelők, a szülők hibáztuk el! S akkor már késő, amikor a „huligánok“ bandájában találjuk a magáról megfeledkezett, szerencsétlen fiatalt! De hol a hiba? — Hát nem adtunk meg neki mindent? sóhajtja nem egy szülő elkeseredetten. — „Minden óhaját teljesítettük, úgy járattuk, mint egy mesebeli herceget, mozi és színház, kirándulás, utazás és minden elképzelhető szórakozás a rendelkezésére állt, s most durva és követelődző, kíméletlen és fegyelmezetlen! — De miért? — Hiszen hálásnak és boldognak kellene lennie, gyengédnek és kedvesnek mindezek után!“ Hány szülő gondol keserűen saját küzdelmes ifjúságára, a lemondásokra és nyomorúságra és éppen ezért ad meg gyermekének mindent. S újra lemond, csak azért, hogy annak mindene meglegyen, ne kínlódjék és ne legyenek teljesíthetetlen vágyai! És éppen itt a hiba! Túl sokat adunk, mindent adunk s így a gyermeknek már nem lesznek teljesíthetetlen vágyai, sőt talán semmilyen vágya se lesz, nem fog kínlódni, de örülni sem fog semminek, mert hiszen természetes, hogy mindent megkap, meg kell kapnia, hiszen eddig is így történt. S ha már nem kapja meg, ám lássa a szülő a következményeket! Jön a „mártírarc“, a „vállvonogatás“ stb. a szépreményű csemete sajnos sokszor oly jólismert „repertoireja“. S ez még nem minden. A kis golyóból lavina lesz, a pubertás amúgyis nehéz korszaka még jobban kiélezi az ellentéteket, a szülő egyszerre csak egy goromba, követelődző, fölényes, kellemetlen modorú egyént kap a régi rózsásarcú, kedves kis gyermek helyébe. Hány ilyen csendes tragédia játszódik le szép családi otthonokban, ahol nincs más hiba, mint a túlzott kényeztetés.

Hol kezdődnek a bajok? Erre szeretnék rámutatni. — A napokban, rideg, hideg téli délután a városban jártam. Szőke fiatal mama vonszolt maga után egy rúg-kapálódzó, üvöltöző, körülbelül hároméves kisfiút. A gyermek ütemesen ordítozta: fagylaltot akarok! A fiatal mama mindent ígért, hajót és labdát, csokoládét és hintát, ha csemetéje abbahagyja a kiabálást, de ez nem segített, a gyermek bömbölt s a mama már majdnem sírva kö- nyörgött és ígért felváltva. Pedig ez mind felesleges volt. Elég lett volna nyugodt hangon meggyőzni a csemetét kívánsága esztelenségéről és szeretettel, de erélyesen rendre- utasítani. A kicsi előbb-utóbb rájött volna, hogy nem érheti el azt, amit akar. — Sajnos vannak édesanyák, akik szinte félnek, hogy gyermekük sírni, kiabálni fog, s ezért minden kívánságukat vakon teljesítik. Később, iskoláskorban az ilyen gyermekek már termé-