Szocialista Nevelés, 1957 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1957-01-01 / 1. szám - Rácz Olivér: Suhog a pálca (Michael Croft könyvének margójára) / Könyvszemle
(A kiemelés e sorok írójától származik, mert a kiemelt részt tartja a tárgyalt kérdés legveszélyesebb, de egyben veszélyesen gyakori jellem-kisiklásának is.) Croft könyve szókimondó őszinteséggel ír az angol iskolaügy hiányairól, de tárgyilagos hozzáértéssel fejtegeti a gyermekért folyó mindennapos küzdelem helyes módszereit is. Ezek közül különösen a gyermek hálaérzetét helyezi előtérbe, mint a nevelés egyik nagyon fontos lelki tényezőjét. A gyermek, még azok a kis elesettek is, akik olyan mélyen vergődnek a sárban, mint Croft minden hagyományos erkölcsi alapot nélkülöző szerencsétlen kis hősei, — alapjában véve hálás kis lény, és minél mélyebbre süllyedt, minél elesettebb, tehát ennek egyenes következményeképpen minél kevésbé számít már a felnőttek jóindulatára, annál élénkebben reagál minden váratlanul megnyilvánuló jóindulatra, szeretetfoszlányra. Ez az akcióra következő erősebb reakció fizikai törvénye. Croft iskolájának serdülő korban levő kislányai már olyan mélyre süly- lyedtek, hogy félreérthetetlen célzatú légyottokra hívogatják osztályfőnöküket, gátlás nélkül beszélnek előtte gyakran anyagi hátterű kalandjaikról, családtagjaik züllött életmódjáról, — a fiúk pedig büszkén fejtegetik előtte, milyen módszerekkel szokták kirabolni a mulatóhelyek játékautomatáit, vagy a távbeszélő fülkéket, — és mégis, még ezek a kis bűnpalánták is tudnak hálásak lenni. Cinikusan és sokszor önmaguk előtt is konokul tagadva, mégis mélységesen szomjazzák a szeretetet, és mert hálásak a szerete- tért, kusza kis lelkűkben még a részvét, az elesettek lelkében legelsőnek kialvó érzés is ébredezni kezd: sajnálkoznak John pedagógiai kudarcai felett, melyeket önmaguk okoztak. Ragaszkodásuknak, együttérzésüknek a maguk pittoreszk módján kifejezést is adnak: „Maga sokkal rendesebb, mint az a pofa, aki azelőtt tanított! Az egy szörnyeteg volt! — Az egy vadmarha volt! — erősítette meg Doris Hope. — Nem csodálom, — mondta John megértőén. — Ti egy szentből is vadállatot tudtok csinálni. Ezt teszitek velem is! — A tanár úr nem csinálna olyasmit, amit ő csinált! — mondta Norma Benson, és kényeskedve dőlt a padra. — Dühbe jött és jól fejbe vert bennünket! Aztán belekapott a hajunkba, és addig rángatta, míg nem ordítottunk. — Az egy dög volt! Igazán! — kiabált Doris Hope. — Egyszer úgy meg- cibált, hogy a hajam tönkrement! Este a fiúm nem akart elvinni, vízbe hagyott.” Nem hiányzik a könyvből az iskolai élet egyik legizgalmasabb mozzanata, a tanfelügyelői látogatás sem. A tanár életében az első tanfelügyelői látogatás olyasvalami, akár az író életében az írásaival foglalkozó első kritika. Külsőleg talán nem döntő jelentőségű, a tanár rejtett, belső életére azonban döntően hathat. De ne felejtsük el, hogy Croft John Sandern tanár ura nem volt tapasztalt pedagógus és olyan osztályban tanított, amelynek serdülő korban lévő tanulói közül (a mi iskolatípusunk szerint tehát ezel^ a tanulók éppen záróvizsga előtt állnának) számszerint négyen nem ismerték a betűt! És mégis, Sandern tanár úr több, mint pedagógus: ember volt és hitt az emberekben, még a kis emberpalántákban is, szerette a gyerekeket 31
