Szocialista Nevelés, 1957 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1957-03-01 / 3. szám - Rácz Olivér: Peer Gynt kegyelmet kér / Irodalom
92 Rácz Olivér: Peer Gynt kegyelmet kér Aranyunk balladai hőseinek különös lelki életével. Ibsen: kell, hogy minden kis-nép írója legyen, mert Ibsen legjellegzetesebben, minden művében kidomborodóan megtalálható mottója megintcsak ez: Költeni annyi, mint fítélőszéket tartani magunk felett! Az iskola: a költő és a mű találkozóhelye, — az iskola: valóság. Költő és valóság találkozóhelye maga az alkotás: költő és valóság az alkotásban kell, hogy találkozzanak. Ez elé hiába von választófalat az osztálytársadal- mak kora: a költő szimbólumokkal rombolja le a választófalat és tulajdon őszinteségével pótolja kora őszinteségét. Még akkor is, ha ez az őszinteség túllép a mindennapok kicsinyes igazán, még akkor is, ha bordalok költője, Petőfi bornemissza volt, még akkor is, ha századok rombolója és szédítő tornyok építője, Ibsen, világvárosok távlataiban is megmaradt a kis norvég tanyák várostól elzárkózott, vergődő, önkéntes száműzöttjá- nek. Ibsen a fanyar tévedések és zseniális eszme-villanások költője. Ö az, aki Nórában, Kísértetekben, Peer Gyntben egyaránt kesernyés szájszeglettel vallja: csak az erős, aki egyedül áll, — mindenki más hasztalanul kergeti a boldogság távoli ködképeit, melyekből a tanítvány Maeterlinck kezén egykor a boldogság kék madara ölt majd testet, — de ő az is, aki Nórában, Kísértetekben, Peer Gyntben egyaránt újra meg újra vallja: a lehetetlent kell megkísérelnünk. Mert Ibsen tudja, és talán ez a legzseniálisabb eszme-villanása, hogy a természetben egyedül az ember képes megkísérelni a lehetetlent, egyedül az ember, a norvég halász, a handlovai bányász, vagy a csallóközi paraszt az, aki nem ismeri az abszolút lehetetlen fogalmát. Ez az az Ibsen, aki Brandjában, Lilie Eyolfjában, Hedda Gablerében erőszakosan beleavatkozik hősei sorsába, aki a Kísértetekben önkényes túlkapással menhelyet gyújt fel, hogy siettesse az eseményeket, és aki mindeme művében annyi romantikus látomást tud felhalmozni, hogy abból a tanítvány Gerhart Hauptmannál már a naturalizmus cseppjei kezdenek túlcsordulni (hiszen Solness tornya és Hauptmann elsüllyedt harangja voltaképpen ellenpólusok, így hát nagymértékben azonosak is), de ugyanakkor ennek az Ibsennek a Brandja szövegezi meg a ma már programmá tisztult, akkor még gőgösen odavetett jelszót: Nép! Az alku lelke sátán! Nép! Mindent vagy semmit! Ennyi ellentmondás után (de hiszen az ibseni megszövegezésben maga az élet is ellentmondás: a halál tagadja a születést), van azonban egy következetes Ibsen is: ő az írói hang, a drámai hangnem legkövetkezetesebb realistája: Goethe Valpurgis-éjt rendez, Peer Gynt a Dovre vénének ocs- mány söréből hörpint; Faust szellemekkel tárgyal, Ibsen hősei között viszont ott szerepel a Memnon-szobor (amely énekel) és a gizehi Sphinx (amely néma), és mégis: Faust imponáló pátoszánál csak Peer Gynt nyers realitása lehet imponálóbb. Ibsen Goethével gondolkodik, de a kortárs és harcostárs Björsonnal vallja: a hang maga az élet, mert az élet legigazibb megnyilvánulása maga a hang. Az iskola: bemutató-terem, ahol a tudományt boncolják és bizonyítják, — a hangot színpadra vinni: élő bemutatás, — a dráma az élet bizonyítása, a színpad az élet demonstrációs terme. A tanár: közvetítő
