Szocialista Nevelés, 1957 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1957-03-01 / 3. szám - Rácz Olivér: Peer Gynt kegyelmet kér / Irodalom
Rácz Olivér: Peer Gynt kegyelmet kér 93 a mű és az élet között, — élet és hang a színész alakításában megdöbbentő erejű bizonyítékokat szolgáltathat; bebizonyíthatja még a művész, az alkotó bűnösségét is. Ezt teszi Ibsen Ha mi holtak feltámadunk című drámájában: ítélőszéket tart a művész felett, önmaga felett, aki a művészi alkotás beteljesüléséért elveti az élet beteljesülését, az emberi boldogságot. A Ha mi holtak feltámadunk Ibsen személyes vallomása: ez az a sik, amelyen a művész szeretné megfogni a megfoghatatlant, ifjúkori, pompás, kama- szos ábrándot, nagyszerű fiatalos lendületet szeretne megfogni az érett ész és tapasztalat tudásával. És ez az, ami nem megy: a kamaszos, pompás lendületet nem lehet megvásárolni a tudás árán; Ibsen ebben a darabjában önmagát ítélte el, hiszen Brand félreérthetetlenül megmondta már: alku nincs, s a végső tétel: a holtak nem támadnak fel. (Éppen ezért talán ez az egyetlen drámája Ibsennek, amelyre műfaj szempontjából nyugodtan rá lehet húzni a tragédia meghatározást: többi drámája majdnem mind a tragédia és tragikomédia határán súrlódik, mert Ibsen általános témaköre a polgári társadalom konvencióinak rombolásával foglalkozik, és a konvencionális polgár élete nem alkalmas a hősies elbukás, tehát a legfontosabb tragédiái kellék kivetítésére. Ibsen drámája a polgár tragédiája és a polgár tragédiája éppen abban áll, hogy drámája nem alkalmas tragédiának. Ez ismét egy olyan eszmevillanás Ibsen életművében, amelynek fetlétlenül fel kellett lobbannia, már csak azért is, mert csakis így válhatott teljessé a Shakespeare-Ibsen-Shaw irány.) Vidd be Ibsent a középiskolába, mert Ibsen nemcsak író, hanem kultúr - történész, társadalom-tudós is: ő az, aki a polgár életének tükrében bizonyítja a kapitalista társadalom válságát, ő az, aki megmagyarázza, hogy a polgár életében nincsenek, nem lehetnek nagy, igazán kimagasló történések, mert mihelyst a polgár a nagy történések magaslatára érkezik, megszűnik osztály-polgárrá lenni. A polgár hagyományai sem teljes értékűek, mert fejlődésük foka korlátolt: nem válhatnak tradíciókká, — konvenciókká kell süllyedniük. Ezért kellett annyi eszme-villanás lángralob- bantójának, Ibsennek Swifttel is találkoznia. Mert ugyan mi más A társadalom oszlopai, mint egy komorabb színezetű gulliveriáda. Csakhogy Swift csíp, Ibsen mar. Swift csörgősapkát nyom nagyképű hősei fejébe, Ibsen pedig megkínálja őket a Dovre véne sörével és utálkozva nézi, mint hörpintenek belőle. Tehette: életét adta ráadásul, hogy a példa teljesebb legyen, tehette, hiszen ő, a porosz szellem gyűlölője, 21 évet töltött önkéntes számkivetésben Németországban, — s itt ismét szoros közelségbe jutott a kis-nép sors keserű tudásával: aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, úgy kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni! Ibsen élő és haladó hagyomány. Érvényes és kötelez. És mert a tanárt, a tanítót hazán és nemzeten kívül tanítói hivatásérzete, emberi és tanítói ielelősségtudata is kötelezi, kell, hogy kivegye részét az egyetemes kultúráért, az emberi boldogságért folyó küzdelemből. És ezt a jogát csak úgy szerezheti meg, ha nem csak tanít, Peer Gynt kegyelmet kér: ne tanítsd Ibsent. — szerettesd meg!
