Szocialista Nevelés, 1956 (1. évfolyam, 1-7. szám)

1956-07-01 / 7. szám - Kerékgyártó Imre: A helyesírás tanítása

A helyesírás tanítása

A háborút követő években egyre gyakoribb a panasz: gyermekeink nem tudnak helyesen írni. A véletlen egybeesésből azután igen sokan helytelen következtetéseket vonnak le, s azt hiszik, sőt hirdetik, hogy a helyesírási eredmények romlása természetes következménye az iskolák demokratizálásának. Sokan vannak, akik sokszor és szívesen hivatkoznak arra, hogy régen nem okozott annyi gondot a helyesírás tanítása, csak éppen azt felejtik el, hogy a látszólagos igazság, mihelyt következtetéseket vonunk le belőle, logikai ugrásokat rejt magában. Kétségtelen ugyanis, hogy régen sem az elemi, sem a középiskolában nem volt annyi helyesírási probléma, mint ma. Ugyanakkor helytelen volna megfeledkezni arról, hogy ennek okát abban kell keresnünk, hogy a régi elemi iskolákban fel sem merült az az igény, hogy valamennyi tanulót meg kell tanítani a helyesírásra. Ezt mindennél jobban bizonyítja az a tény, hogy napjaink elemi iskolát végett felnőttjeinek írásában ugyancsak bőven találhatunk kisebb-nagyobb, nem egyszer igen durva hibákat is. A régi középiskolában pedig valóban kisebb gondot fordítottak a helyesírás tanítására, mert a középiskolába való bejutás egyik alapfeltétele volt a helyesírás tudása. Ha az egymás mellett jelentkező jelenségek között valóságos okozati összefüggéseket keresünk, megállapíthatjuk, hogy gondjaink több forrásból fakadnak:

a) Azok a gyermekek, akik most az I—VII. osztályban tanulnak, kivétel nélkül a háborús, vagy közvetlenül a háborút követő években születtek. Ebből következik, hogy ezek a gyermekek idegesebbek az átlagnál, figyelmük szétesőbb, s mindez kedvezőtlenül hat a figyelem koncentrálását követelő helyesírásra.

b) Pedagógiánk az iskolák demokratizálásával egyidejűleg nem készült fel a megnövekedett feladatokra, így pl. nem dolgozta ki a helyesírás tanításának elveit és módszereit. A módszertani kidolgozottságot nem azért kell hiányolnunk, mert nem bízunk abban, hogy a pedagógusok önállóan is képesek megoldani az előttük álló feladatokat, hanem azért, mert így nem mutattuk meg elég világosan és meggyőzően, hogy lényegében, tartalmában megváltozott, új feladat áll előttük. Eddig tanítottak, majd szelektáltak, most pedig mindenkit meg kell tanítaniuk.

c) Sokat hangoztattuk, hogy a helyesírásban nem szabad a gyermekkel vele született képességet látni, de azt már nem mértük fel, milyen hatással van a gyermek kulturális fejlődésére a tanult szülők intellektuális környezete: a társalgás tartalma és formája, az édesapa könyvtára, segítsége, s hogy mindezek hiánya milyen nehézséget, indulási hátrányt jelent a munkás- és paraszt származású tanulókra. Nyilvánvaló pedig, hogy ebből is adódnak új tennivalók számunkra.

d) Nem tártuk fel elég mélyen az anyanyelvi oktatás sajátos helyzetét sem. Arra gondolok ti., hogy a számtanban a szemléleti és példaanyagban mindaddig mellőzhetem a százalékszámítást, míg az tananyagszerűen sorra nem kerül. Hol vonhatok azonban hasonló határt abban az anyanyelvi okta100