Mályusz Elemér szerk.: Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. XIV. Budapest 1930.
Paulinyi Oszkár: Iratok Kassa sz. kir. város 1603—1604-ben megkísérelt rekatolizálásának történetéhez
városok rekatolizálására szorítkozott..." S ehhez — fejtegeti tovább a szerző — a cuius regio eius religio elvének hallgatagon elismert érvényessége mellett kellő jogalapot találtak az évszázados közfelfogásban, amely szerint „a városok szorosabb viszonyban, szinte magánjogiban vannak a királyhoz, mint a többi rend", következésképen azokra, mint „a szent koronának s őfelségének mint Magyarország királyának" peculiumára nézve az uralkodó vallásmegszabó elhatározása mérvadó. (373. 1.) Mindjárt ezután azonban — fentiekben ismertetett fejtegetéseivel szemben nem minden ellenmondás nélkül — szerzőnk maga is megállapítja: hogy „a nemesség nem nézhette közönyösen ezt a harcot, mely vallási és közjogi szempontból őt is közelről érdekelte"; hogy ,,a városok protestáns vallásgyakorlatának korlátozása magában véve is felháborítólag kellett hogy hasson a vidéki protestáns nemességre, nem kevésbbé az a körülmény, hogy e vallásháborítást a kormány, még a katolikus tanácsosok is, a királyi hatalom extenzív magyarázata segélyével, tehát a királyság közjogi hatókörének kibővítésével akarták végrehajtani" s innen érthető, hogy a kassaiak sérelme nyomán a városi követek kezdeményező segélykérelmére az 1604. országgyűlésen létrejő a nemesi és városi rend egyezsége „a fennálló vallási birtokállomány védelmére és a királyi hatalomkör visszaszorítására"; majd azzal zárja idevonatkozó fejtegetéseit a szerző, hogy e vallási kérdést, mely eredetileg szűkkörű városi probléma volt, végül is ők maguk (értsd: az udvar), nevezetesen Mátyás főherceg állították az országos, immár közjogi érdeklődés központjába" az 1604. évi XXII. törvénycikkel, amelynek tartalma az ország nagy részében kellett, hogy elkeseredést szüljön (374—75. 11.). Summája e megállapításoknak: a vallás-kérdés csak az 1604: XXII. törvénycikkel vált országos jelentőségűvé s a felelősség érte az udvari köröket, főleg Mátyás főherceget terheli. Ezt megelőzőleg csupán a városokra szorítkozó s a kor felfogásában kielégítő jogalapra támaszkodó rekatolizálási törekvésekkel találkozunk, úgy, hogy a protestánsoknak nem is igen lett volna okuk, miért nyugtalankodni. Az ellenreformáció nyitányának egy részlet-mozzanatára vonatkozó forrásanyagnak a közzétételénél nem vállalkozhatunk arra, hogy a kérdést: minő a jelentősége és a súlya a valláskérdésnek a Bocskay-felkelés gyúanyagában, s minő része van az ellenreformációnak e gyúanyag kitermelésében? — a maga teljességében vizsgálat alá vegyük. Azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy a részlet-adatokból levonható következtetések is az ellenreformáció kezdeti korszakának ismeretképén oly vonásokat tüntetnek föl, amelyekkel Szekfü Gyula ítéletét nem tudjuk összeegyeztetni. Ez ítélet megalapíthatónak vélt hiányai igénytelen véleményünk szerint két okra vezethetők vissza. Az egyik, hogy Szekfü a kezdődő ellenreformáció egyes, a kutatás mai állása mellett is megközelíthető mozzanatait túlságosan a maguk elszigeteltségében nézi és mérlegeli; a másik pedig, hogy az egész mozgalmat egy oly szempontból: a tételes vagy legalább a szokásjog gyakorlatához igazodó jogérzet szempontjából vizsgálja, amely megakadályozza abban, hogy az egyébként írói egyéniségét annyira sajátosan — s tegyük hozzá: nagy előnyére — jellemző magaslati szempontra emelkedhessek; az egész mozgalom hátterébe, cselekvő és szenvedő hordozóiba pedig torzított eszmei tartalmat vetít. Pedig ez az eszmei tartalom a kulcsa a mozgalom kielégítő történeti értékelésének! Az ellenreformáció mozgalmának, egyes cselekményeinek végső forrása s tulaj donképeni eszmei lendítő-kereke nem a szűkebb értelemben vett, akár tételes akár szokásjog normáihoz alkalmazkodó jogtrzet,
