Thury Etele szerk.: Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. VII. Budapest 1908.

XXXIII. 1617 május 1-én Köveskuton tartott zsinatra, vitatkozásra hívja Pathay az ubiquitarius Zvonarits Mihály sárvári lelkészt. Ennek előzményei.

tőrüket. Igy az én állhatatosságommal, gyalázatjukkal győzettettenek meg azok az Istentől, kik vagy személyük méltóságával vagy tudományuk nagyságával akartának elijeszteni tudományomtól, s ez igaz értelme az én írásomnak. De hogy teljességgel a földre tiporhasson Pathay uram, csufolásával vonsza ezt az én mondásomat, valami tudománybeli nagy bölcsességemmel való dicsekedésemre, csuda, mely igen meg czégérez ő kegyelme, mintha csak ő kegyelme volna az, ki tudná amazt: Quae doctissimus mortalium novit, minimum est eorum quae ignorat. Soha nem volt, nincs is az az ember, a ki alfélé bölcs tudományokkal való hányakodásomat hallotta volna, tudtam én is amazt: Laudet vos alienum, et non tuum, s tudja az Isten, hogy soha csak ingyen sem vadásztam ezt soha; ha ifjúi esztendőimben, míg valami serkendezése lehetett volna elmémnek, efféle hányakodástól magamat meg oltalmaztam, nagy dolog, hogy öreg ember levén, el hihette ezt én felőlem Pathay uram most, mikor immár én is megkezdtem korosodni, és mikor mind az idő, mind a sok bú, mind ennek fölötte testemnek szüntelen fájdalmi, és sok nyavalyái (kikből való kifejtőzésemet magamis eszemben vettem, hogy halálommal érem) elmém erejét ha mi volt volna is, el fogytak. így kellett volna Patay uramnak gondolkodni; de ám menjen ö kegyelme vele, ha mi dicséretet az én meg csufolásomból nyert, tartsa ragadománynak. Nyilván látom, hogy ha az én igaz együgyüségemmel ejtett mondásomat, el nem fordította volna az én értelmemtől, ez iránt nem talált volna engem meg csiufolásra való alkalmatosságot ; én azzal az én állhatatosságommal, kivel az én Uramban Istenemben dicsekedtem, a bűi prédikátornak írt válasz levelemben, nem szégyenlek ez után is hálaadással dicsekednem, és kórnem az én Istenemet, hogy életem fogytáig, ebben a tudománybeli tisztaságban tartson meg ő szent felsége. (Phil. 1. 6.) Mert kívánok az ő szent színe eleiben ezen tudományban állanom. Csúfoljon és nevessen az, kinek kedve vagyon hozzá, hiszem bizony hogy az, a ki elkezdette bennem a jó munkát, véghez is viszi, mind a Jézus Krisztus napjáig; hanemha nyomorult törődöttségemnek több galibájához járulna most ez is, hogy a kaszatörő tőkétől féltemben, tudományom tisztasága mellől el állanék. Próbálja meg az, ki el futamtathat mellőle, és ha véghez viszi, akkor dicsekedjék. Ez én csufolásomnak alkalmatosságából mondja azt is ő kegyelme, hogy ki vontam kardomat, és duplitata potestatione oíferal ő kegyelme valami beszélgetésre rendeltetett generalis synodust, a hol ő kegyelme választ akar énnekem