Thury Etele szerk.: Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. VII. Budapest 1908.

XXXIII. 1617 május 1-én Köveskuton tartott zsinatra, vitatkozásra hívja Pathay az ubiquitarius Zvonarits Mihály sárvári lelkészt. Ennek előzményei.

tenni. Az illendőképpen való synodust én meg nem futom, abban az ón tudományomról vallást tenni, ha valakinek épületire látom fordulandónak, bizony nem szégyenlem. Engem is illet amaz apostol mondása : Estote parati, ad respondendum cuilibet petenti rationem fidei vestrae. (1. Petr. 3. 15.) De tudom a mint a választ kezdte tenni Pathay uram, hogy amaz mondása: szóljunk, beszéljünk atyafiságos szeretettel, másra fordul ott az actor, s mint iudex egy ember leszen. Énnekem úgy tetszik, hogy kegyelmed is szokott superintendens uram, minden esztendőben generalis és libera synodust convocalni, nem titkon, hanem nyilván, ha kinek mi beszélgetése van, megtalál ott mind engemet, s mind más atyámfiait, hozza oda a barátom a kasza törő tőkét, választ kell tennünk a mi reménységünknek okáról. Vagy bizony olvastuk mi is valaha, mind annyi tudatlanságunkban is azt, a mit mond az Istennek fia: Quicunque negaverit me etc. (Matt. 10. 33.) s ottan erre mi is bár ingemináljuk a protestatiot. Nem ismerem meg most az alatt a kénytelenség alatt magamat, hogy vagy én, vagy más atyámfia kényszeríttessék az ő kegyelme synodussa eleiben, adreddendam rationem factor menni. Kardomat pedig elhigyje bár Pathay uram, hogy ki vontam nem most először, hanem még ez előtt husz esztendővel, attul fogva el sem tettem, hanem vitézkedtem az urnák hadában, az ördög, világ, és sok tévelygések ellen, az én vékony értelmem és erőm szerént. szándékom bizony az, hogy míg az erőm és alkalmatosságom el nem fogy, ez után is ezt cselekedjem. Laudabo Dominum in vita mea, Psallam Deo meo quandiu fuero. (Psal. 145. 1.) Volnának még többek is, kikre Írhatnék Pathay uram Írásában, de ollyak, kikkel kegyelmed jó óráit el mulattatni nem kívánom. Még egy periódust nem hagyok el, hanem arra is meg felelvén, elvégezem a kegyelmed előtt való mentséget. Azt irja ő kegyelme, a büi prédikátor nem tud annyit az akasztaláshoz, mint ő kegyelme. Értvén engemet, Zvonarits Mihált. Micsoda akasztalás legyen az, gondolkodtam felőle, mert látom, hogy gyűlölséges haragból gyalázatomra emlegeti ezt az akasztalást. Ha azért az akasztalást verbo tenus érti, a bízott uram, nem tudom a bűi prédikátor mennyire mehet annak értelmében, mert attól ón semmit nem értettem erről, magam felől nyilván tudom, hogy soha á akasztalásért apród esztendőt nem töltöttem, sem akasztalásommal kenyeret nem kerestem, én abban Pathay uramnak semmit nem szolgálhatok, ha csak valamennyit ért is a bűi prédikátor hozzá, oda tartson ő kegyelme, akasztaltasson azzal, ha annak értelme sem elég,