Stromp László szerk.: Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. VI. Budapest 1907.

2. Szabó Lázár éneke. Közli: Barla Jenő

Igön tiszták, szépök, vigak, dicsőséggel fénösek, Soha semmi történettel vétőkben nem eshetnek, Szükség, hőség, gond, betegség közöttük nem lehetnek. Tanulhatnak ez világi kárt és változásokat, Tökéletes nyers erejök élik virágzásukat És halálból levetkőzött halhatatlanságukat. Az Ur Isten ki mindent tud, holott jól megtanulták, Mi lehetett földön mennyön előtte tudatlanság, Egymásnak is szivök lelkök, mert tisztán által látják. Sok érdemök és jutalmak noha mind eloszlátik, Mindönöknek saját hiti munkája megáldatik, Azért igaz szeretettel egymáshoz kapcsoltatik. Az szeretet ű javokat közönségössé teszi, Mindenöknek ű sajátja másokat is illeti, Mert ott egymást, mint ű magát kiki vigan szereti. Saskeselyű természeti holt testet megérzeni, Az hiveknek gyors elméjök az Ur Istent keresi, Hol angyali eledeljét mindenkor készön leli. Szegött kenyér mindkét felől; házukban az Ur Isten, Itt csak hittel, amott aztán üljünk ő vele szemben, Kit soha meg nem unhatunk, mert szeretjük szüntelen. Az nagy bőség nem fundálhat valami megunásra, Az kivánság noha lészön, de nem lészön hijában, Vidámságos étöl, ital nem juthat koplalásra. Dicsőséges szép éneklés és mindönféle zöngés, Kivánságok szerint lészön minden helyen az élés, Drágaszámu szent seregben mindegy az dicsekedés. Oly nagy vigasságos szóval áldják az köz teremtőt, Ki ő nekik méltóztatott nagy sok nyereségűket, És magában kimutatta nyilván az örök kincsöt. Látják szemben az mennyei királt, mint királyfit És fölségös ülésökből látnak magas egeket, Napot, holdat, csillagokat mind alattuk számlálnak.