Irodalmi Szemle, 2021
2021/5 - TSÚSZÓ - Körndl Sarolta: (A csók ára) (közreadja Lill Amália beleegyezésével: N. Tóth Anikó) (elbeszélés) / TSÚSZÓ
kard, Okolicsanyi Szeraf valtja egymast szoknyam fodrai elott, adja at magat a rendkiviilinek hitt erintesnek, bodul liliomillatomtol, s szabadul meg boldogan fenyes ermeitol. Az utolso, akinek nem jegyeztem meg a nevet, megvarakoztat. Nem is banom. Nekiddntom a hatam a felforrosodott tolgykeregnek, lehunyom a szemem, furdetem az arcom a delutani fenyben. Egyszeriben egy szaj a szamon, s mire tiltakozhatnek, hogy ez szabalytalan, erds kar rant a derekamnal fogva es a vallamat vonva egy ferfitesthez, aki erre nem kapott ugyan engedelyt, meg sines ellenemre: hiszen flan izu az ajka! szaja barlangjaban ficergo nyelve! rozmaring, gyomber, menta, kardamom, anizs kergetozik a gondosan apolt arcon! homlokomat cirogatja a szello borzolta levendula illatu szoghaj! szediilok, minden porcikam zsibong, aztan mintha nem lenne testem, csak szam, amely kimondhatatlanul drill a ratapado, cuppogo, hullamzo, hoi gyenged, hoi kimeletleniil tolakodo masik szajnak, azt szeretnem, ha sokaig tartana, ha orokke igy maradna, pedig egyszer csak vege, mire kinyitom a szemem, mar nines ott senki, korbetekintek, egy lelek se, almodtam volna vagy kepzeltem esupan, nyitom a taskam, szamolom az ermeket, sehogy se ertem, hogy lehet sokkal tobb, mint amennyire szamitottam. Szetsimogatom a papirost a lajstrommal. Az utolso nev Tschuso Kazimir. 1906. majus 19. Nem birom kivarni vasarnap delutan Cziczka Marit, kesik, ami nem szokasa, lesem a fuggony mogul, tukon iilve hallgatozom, mire vegre meghallom a kopogtaton a jeliinket, szinte repiilok le a lepcson, karon ragadom Marit, vonszolom vegig a Zsigmondi utcan, hiaba kerdezgeti, mi tortent, csak tbrok elore dies leptekkel, a Kossuth teren Borhegyi elott se lassitok, erre Mari megtorpan, visszarant. Megis belepunk, szertartasunkat csak nem adjuk fel. Harom flant falok be, szinte nines idom kielvezni az izet. Mari balombat majszol, es fejet csovalva koveti a mozdulataimat. Iddkozben benyit Sriblik Vilma es Wittmann Terez, sokaig valogatnak a siitemenyek kbzott, Mari ragaszkodik hozza, hogy varjuk meg oket, en legszivesebben kihussannek. Cipommel feldultan topogok a fenyesre surolt padlon, ego tekintetemmel siirgetem a tobbieket, fortyogok a lassusaguk miatt. Vegre az utolso morzsa is eltunik az aranyszelu porcelan tanyerkakrol, szedelozkodhetiink. A Fritz-haznal a maflasarkon egy csapat setapalcas fiatalur, varakoznak, tekingelnek, amint elhaladunk mellettiik, nemesak utanunk neznek, hanem osszesugnak, kis ido mulva kovetnek is. A trotuaron mar nagy a forgatag, a jo ido kihozta az iijusagot a korzora. Vilma es Terez egyfolytaban csicsereg, olykor fel-felkacag, nem tudok figyelni rajuk, ha kerdeznek, nem felelek, s nem erdekel, ha megsertodnek. Mari aggodva fixiroz, tudja, hogy varok valakit. Hogy rettenetesen varok valakit. A tekintetem ide-oda rebben, fejemet forgatom, az utca tuloldalat lesem. Este hatra kideriil: hiaba.
