Irodalmi Szemle, 2021
2021/3 - ERDÉLYI METAMODERN - Mohai V. Lajos: Aki él, látja ezt (próza)
a vilag iizenetet, ma elveszve all, es gyotrelmeben hidegleles eri, amikor eljon a pillanat novemberben, hogy elinduljon a hegy fele. A varosra gondol, amelyet otthagyott. A szelso hazak koze ekelt szilvamag alaku teren fesziilet all Jezust mintazd koszoborral. Az esd es a hole regen lemosta rola a festeket. A hosszukas epiiletek mdgott a muut paras szalagja kanyarog a mezdkon es a folduzzadt tarlokon at. A keritesek toveben gyer fuvu udvarok vilagitanak sargas fennyel; a simara kopott palankokon furtokben log a foszladozd vadsoska-fuggony. A forro cementportol megneheziilt levegoben tormelekkupacok tornyai; agyonnyomjak a kokeresztet. A szallongo por fojto hurkokat rajzol a folrepedo egen. Hajnal lehet, hideg kd van a talpa alatt, hideg kovon all. Morzsalekos a kd, mint aze a Jezust mintazd szobore a fesziileten. Belelegzi a merges levegot. A varosnak azt az utcajat bontjak, ahol sziiletett. Nem keri, hogy maradhasson ott, mert hirtelen a tiidobetegsegere gondol, amibol alighogy kikezeltek. Az alom es a valosag koze beekelodik a felelme. Soha nem lesz vege. A pusztitasnak se; az odahanyt tormelekkupacok egy egeszen mas vilagrol adnak hirt, onnan nines kimenekves. A meggyotdrt kertekhez van koze, a folrepedo egnek engedelmeskedik, a folrepedo egnek tartozik szamadassal. All nappalainak hideg koven, a kovek a szotlansagat nyelik el. Az ejszaka folagaskodo hullamaiban a fojto hurkokat viszontlatja; amit keresne, nines sehol. Ez volt az utolso alkalom, elkeriil onnan; de tudja: soha nem lesz vege, soha nem lesz vege. Ha eljon az ideje, kibujik a foldbol egy-egy szal hovirag feje. A hovirag a tavasz hirnoke, eliizi a telet, ragaszkodik a jotekony szerepehez, mintegy hirtelen fuvallattal erkezik a hegy belsejebol foltdrd hajszalereken keresztiil. Gondja van ra, hogy megvilagitsa a sziirke hajnalt, es az ejszaka orszeme legyen. Ha a hovirag kidugja fejet a foldbol, melegebb fenyek kezdik simogatni a hegy domborulatait. Ezekbol a friss fenynyalabokbol hasznot huz a hegy, folszarad a kocsonyas avar, a hegy kezd megfeledkezni tetszhalott allapotarol, a szeszelyes aprilis utan a kertek gazdainak legfeljebb a fagyosszentek miatt kell aggodniuk, de a majus lobogo zoldfaklyait mar semmi sem kepes lefojtani, megerkezik az elso kanikulai hullam, majd hosszu aszaly kovetkezik, es a tujak tovet a kiszaradas veszelye miatt a kerteszek szorgalmaval kell ontozni. A tuzo nap elnyeli a bizonytalansagot, a rovid ejszakak kiuzik a szemekbol az almot. Az evszak mindenet odaadja, amije csak maradt; aki el, latja ezt.
